Adatok a hazai bronzkor történetéhez

Az egyeki lelet

Hogy hazánk mostani területén mintegy háromezer év előtt egy hatalmas s nagyon elterjedt nép lakott, mely a réznél, ónnál és aranynál más érczet még nem használt s melynek kora régészeti felosztás szerint bronzkornak neveztetik, azt a hazánk minden részében, a rónaságon épen úgy, mint a hegyes felvidéken napfényre kerülő leletek, teljes épségükben fenmaradt ereklyék kétségtelenül igazolják.

A ki az „Archaeologiai Értesítő”-t olvassa, meggyőződhet arról, hogy nincs hazánk földjén oly hely, oly völgy s lejtő, melyen nyomai e réz-, illetőleg bronz-kornak fel nem tüntek volna.

De a mennyiben a mieinkhez hasonló bronzereklyék nemcsak a hazánkat közvetlenűl környező szomszédos országokban, hanem a távolabbi birodalmak területein is előfordulnak, jogosan föl lehet tenni, hogy e népség, melyet nézetem szerint illetéktelenül neveznek Keltának s melynek faja még ismeretlen, szerfelett elterjedt, az akkori viszonyokhoz képest iparilag is nagyon művelt és képzett, társadalmilag kifejlett, fényűző s fegyverforgatásban is gyakorlott volt, a mire a szebbnél-szebb alakú ékszerek, a díszesen czifrázott sisakok, kardok és török s főleg a feltünő izléssel készített keramikai művek élénk bizonyságul szolgálnak.

Nem régen bő adatokat szereztem e tekintetben a Hajdumegyében, Debreczentől 62 kilométernyire fekvő Egyek nevű község területén is, hol az ottani derék és értelmes birtokosok s gazdasági alkalmazottak szives társaságában három napig igen sikeres ásatást végeztem.

E derék magyar község nagy faluja egy a nagy sikságból 10-20 méternyire kiemelkedő, mintegy két kilométernyi hosszúságban és 1 ź kilométernyi szélességben nyúlik dél-éjszakfelé s homokos fensikján levő belsőtelkein épen úgy, mint utczáin és a fensik lejtőin, az úgynevezett kulturréteg tűnik fel, a mi azonnal szebeötlött, midőn a két sor csinos házból álló főutczán s különösen a csekély magaslaton álló templom mellett elhaladtam; minden lépten-nyomon őskori cserepek, fekete, égetett földmaradvány s emberi és állati csontok látszottak, melyeket a laza homokból az eső kimos.

Így Nagy István földmívelő gazdatelkének lejtőjén megkezdvén többek jelenlétében az ásatást, egy méter mélységben zsugorított helyzetben baloldalra fektetett holttetem mellett a köré helyezett agyagedények tüntek fel; úgy itt, mint tovább a Bodaics nevű parton sűrűn egymás mellett több ily tetem fordult elő.


Itt a fensikon külön egy veremben, lovon ülve eltemetettt férfi csontvázát is találtuk, melynek csontjai teljesen elporlottak; mivel lándsahegye, a kengyel és a zabla vasból volt, azt későbbi hun- vagy avar-korból valónak kell minősítenünk. (L. az ábrán 25-29. sz. a.) Ehez hasonló lelet itt a szorgalmaztatás daczára sem fordulván többé elő, valószinű, hogy e vitéz átmenetileg temettetett itt el.

A bronz-korból való sírokat feltártak még Mucsa Pálné, majd Holló János telkén a helység éjszaknyugati végén, a hol az udvar, szérű és kert őskori cserepekkel és csontokkal be van borítva. Itt egy földalatti őskori lakra is akadtunk két méternyi mélységben. A kitapasztott tűzhely egy és fél négyszögméter terjedelmű volt s körülötte agyagedényeken kívül sok juh-, marha-, ló és sertéscsont mellett egy egész csomó uniókagyló is hevert.

Itt egy kovaszilánk is fordult elő. A falu keleti oldalán fekvő községi gazdasági udvarban is ásattunk, hogy a többi közt szintén tűzpadkával ellátott földalatti lakra akadtunk. De az éjszak felé eső Brukner István-féle telken ásatásunk legsikeresebb volt, a mennyiben több érintetlen sirt tártunk fel, melyben a tetemek szintén zsugorított helyzetben s gazdagon körülrakott különféle díszes edényeikkel együtt feltüntek.

Ez agyagedények (az ábrán 1-17. szám alatt) különféle csuprokból, korsókból, tálakból s szilkékből állanak, melyeken bemélyített körvonalak s majd mindeniken kisebb-nagyobb kiálló bütykök szolgálnak diszitésül. Szinük többnyire barnás-fekete; de valamennyi csinos, formás, izléses s mi több, szabadkézzel készített. A tálak oválisak s szintén igen díszesek, mint a mellékelt rajzból is kitünik.

A bronzból készült ékszerek karika alakú fülbevalókból, karpereczekből, hajtűkből s apró sodronytekercsekből állanak; míg a fegyverzetből csupán egy 21 centiméter hosszú, kétélű bronzkard felső töredéke (19. sz. ábra) került napfényre.


A kiásott házi edények közt feltünt különösen nehány oly csónak-alakú kisebb-nagyobb sütőeszköz, melyekben az akkori emberek halat sütöttek. Egy ilyen 35 centiméter hosszú s közepén 10 cetniméter széles és öt centiméter mély s végei felé keskenyedik; egyik oldaláról kiáll egy három centiméternyi hegyes kúp, mely fogantyúul szolgált.

Ez, valamint a többi ily sütőtál a zsírtól még most is foltos. Az egyeki fensik nyugati alján most is folyik a hol Tisza, mely azon korban bizonyára elárasztotta az egész sik térséget s a halak bőven tenyészhettek benne.

A számos felásott sirban a tetemek ép állapotban találtatván, azok fej és egyéb tagjainak idoma semmi abnormalitást nem mutat. Olyanok, mint a mostaniak s úgy is haltak meg ifjan és vénen, mint a jelenben.

Hogy az itt lelt bronztárgyak egy kizárólagos bronz-korra mutatnak, kétségtelen; ezüstnek, vasnak s grafitnak nyoma sincs; s épen azért úgy vélem, hogy e népet keltának tartani s nevezni nincs ok. Szerencsés valék buvárkodásaim folytán számtalan őstelepet, különösen Munkács vidékén is feltárni, melyben a házi és fegyverzeti szerek már vasból készültek, míg az ékszerek bronzból voltak, s mely őstelepeken durván öntött, vaskos domború és homorú lovasalakokkal diszitett ezüst érmek is kerültek elő.

Ezek az akkori életmódot egészen más szinben tüntetik fel. Gyűjteményemben a tiszta vaskorból eredő másfélezernél több tárgy van, mig a vas előkorábaól szintén örzök vagy félezer számtalan változatú vas- és bronztárgyat s száznál több szépen faragott örlőkövet és számos keramikai grafit művet s így az összehasonlításra bő anyagom van.

Lehoczky Tivadar