|
A japánokról
- Egy magyar utazó megfigyelései –
Van Japánnak egy gyönyörű hegye, a Fujijama, alakja csonka kup s formája oly tökéletes, hogy szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő vulkán volt, csucsa örökös hóval és jéggel van borítva.
A hagyomány azt mondja, hogy K. e. mintegy 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen és ugyanakkor egyidőben a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj sülyedt s a sülyedés helyén képződött a Biva-tó, mely a mi Balatonunknál jóval nagyobb. A Fuji-t, a mint ott nevezik, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20,000 főre rúg az ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok czipőivel nappal lehordott por és hamu éjjel magától ujra felvándorol a csúcsra.
A hegy az egész környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható. – Japán költők számtalanszor megénekelték, a festők pedig minden apró tárgyon megörökítik. Én egy cseppet sem csodálom, mert a Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is.
Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, francziát, németet láthat, csak a magyar ember ritka s a japán szállodákban mégis tudnak Magyarországról és Budapestről is. A nép rendkívüli szereti a látványosságot s szinházat s van is azért ott elég szinház. Bizonyos napokon nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak s a japán erőművészek nem az utolsók ezen a téren. A szinházak, látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A szinház többnyire hosszukás négyszög alaku, hátul a szinpad, jobbról egy pár egyforma elfüggönyöződött hely, hol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész czinczog. A szinpad baloldalán van a tulajdonképeni zenekar. A földszint négyszögekbe van beosztva; szék sehol sincs, a gyékénynyel fedett padolaton ülnek.
A baloldalon az egész szinház hoszszában egy deszka, ezen járnak a szinészek a szinpadra. A bemenetnél polczokk vannak, melyekre mindenki lerakja a czipőit. Tokióban nagy volt a riadalom, a mikor én a jegyszedő portekcziójával czipőben mentem be; az egész közönség engem bámult. Az előadásokon rendesen sok nő van jelen, a kik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek, fecsegnek; némelyik elhozza a hátára kötözve a kis gyermekét, továbbá a teásfazekát, sőt a kézmelegítő szenes edényt is. A női szerepeket is férfiak játszák.
A szinpadon a diszleteket a közönség szemeláttára cserélgetik, a szinpadot egyszerűen elforgatják. A függönyt félre szokták húzni, a mennyiben egy ember kereplővel kijön a szinpad elé, jelt ad azután végig szalad és félre tolja a függönyt. A darabok, a melyeket láttam, a népéletből vett jelenetek voltak, és daczára annak, hogy a japán nyelvből csak a legszükségesebbeket sajátítottam el, mégis megértettem mindent, olyan élethűséggel adják elő. Különösen Tokióban, a Kabukiza-szinházban, a mely Japán legjobb szinháza. Azelőtt – állítólag a gyenge világításra való tekintettel – minden szinész mellett volt egy ember, a ki botra tűzött lámpával az arczába világitott, hogy a közönség lássa az arczkifejezést; most már ez megszünt s villamos ivlámpák világitják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt, vagy délután kezdődik s másnap reggelig tart. Japánnak egyik különlegessége a gésák. Oly sokat és különös dolgokat irnak és beszélnek róluk, hogy utoljára magam is érdeklődtem irántuk. A gésák tuladjonképen énekes leányok, akik pénzért énekükkel és tánczukkal mulattatják a társaságot.
Nem mindig szépek, de vannak közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a czélra berendezett iskolákban oktatják ki a zene, ének és táncz művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban van, melynek tavaly 700 leánynövendéke volt.
A leányok szegény szülők gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat bizonyos számu éven át az iskolát látogatni és ha ki vannak képezve, az iskolát szolgálni; ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani, teaházakban lépnek fel és szórakoztatják a közönséget.
A gésa éneke és a zene egyhangu, zümmögő, a táncz plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem tudjuk érteni, a japánok azoban élveznek mellette. Április és november havában amolyan vizsgafélét tartanak külön e czélre épült szinházban; Kiotóban láttam egy ilyen előadást. A szinház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3 órától esti 11-ig tartott.
Először egyes kiváló tanitványok mutatják be ének- és tánczművészetüket, később este felé azután csoportokban vonulnak föl, valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arczczal; a szinpadon néhány öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kisérik a mutatványokat és ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek.
A szinház villamosan volt világitva, a szinpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyu, -illetve viaszgyertyákkal; a diszletek fényesek. Az előadás után az ismerős közönség közé vegyülnek és birálgatják pálytársnőiket.
Nekünk, az európaiaknak mindez üres mimika és hidegen hagy bennünket. Nem igy az igazi japánt, a ki lelkesülve fejezi ki elragadtatását. A szinházhoz vezető utcza – szintén ősi szokás szerint – égő máglyákkal volt világitva. A gésák büszkék művészetükre és legnagyobb részük igen erényes életet él s gyakran megtörténik, hogy egyik vagy másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb családokba s játszik most a társadalomban előkelő szerepet.
Ennek az a magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, a kik kedvesek ugyan, de határtalanul együgyűek és igénytelenek.
Megemlíthetem egyébként, hogy Japánnak most élő egyik legnagyobb szinésznője, a kit mi is láttunk Budapesten, Szada-Yakko, szintén gésa volt. Japánnak egy másik különlegessége a „jin-riki-sha” röviden riksó. Ez egy kétkerekű könnyű kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy rudra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a „kagó”-t még most is használják hegyes vidékeken. A riksót egész Japánban megtaláljuk, magában Tokióban van vagy 40,000. Az alkalmatosság ezen módja Khinában és Indiában is egyre hódít. Hihetetlen, hogy milyen munkát képesek ezek a riksós emberek végezni. Óraszámra szaladnak, izzadnak, huzzák a kis szekeret.
Mikor legelőször láttam, nem ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az állati munkát, azonban idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat alig van Japánban.
A japán apró termetű és könnyű és azért egy ember is elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van szüksége, a kik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit. |