Az iparpártoló mozgalomhoz

Az országszerte megindult nagy iparpártoló mozgalom a tulipán jegyében szép reményekre jogositóan fejlődik.
A proraganda sem szűnik meg. Ma ismét két olyan előadást is regisztrálhatunk, melyek szintén hozzájárulnak a mai lelkesedés ébrentartásához, mi nálunk, meg kell valani, igen hasznos és feltétlenül szükséges cselekedet.

Marczali Henrik az ismert történettudós a história tanulságos világa mellett a régi idők iparpártoló mozgalmait adta elő az országos iparegyesületben.

Rövid kivonatban adjuk az érdekes történeti fejtegetést.

A mult század negyvenes évei iparos mozgalmainak jellemző vonása, hogy a mennyiben országos jelentőségre emelkedtek, nem az iparos osztályból magábol indultak ki. Ennek külső oka a céh-rendszer és a polgári osztály csekély politikai jelentősége, belső oka az, hogy az iparos osztály külföldi eredetű lévén, itt csak a magával hozott fokon maradt, tovább nem fejlődött és monopoliumánál fogva nem is szorult a haladásra.

Magát az iparegyesületet is voltaképp közhasznu ismeretek terjesztésére szolgáló társaságnak szánták;  alapitói közt látjuk Eötvös bárót, Kossuthot, Tholdy Ferencet, de iparost alig. Csak Kossuth volt az, ki ennek az egyesületnek tudatosan, politikai célból megadta célját és tartalmát.

A nagy probléma ugyanis abban állott, mikép maradhat meg addig elzárt nemzetünk, ha ugy eszmék és intézmények, mint közlekedés dolgában megnyilik hazánk a mind erősebb eszközökkel rendelkező, máris kapuit ostromló világforgalom előtt.

Széchenyi a szellemi és anyagi haladástól, a nemzetiség erkölcsi tartalmától remélte nemcsak fönmaradását, hanem fölvirágzását is.

Deák ezek mellett az alkotmánybiztositására, a nép fölszabaditására helyezett nagyobb sulyt.

Kossuth az uj föladatnak uj eszközzel, a magyar iparral akar megfelelni.
A lényeg: nemzetnek versenyképessé tétele a létért való küzdelemben. A tisztán mezőgazdaságból élő nemzet Kossuth szerint félkezű és igy versenyre képtelen.

Ezt a versenyt megneheziti még az Ausztriától függés gazdasági tekintetben.
A védő-egyesület, mint e függés elleni küzdelem jogos eszköze, jött létre és ragadta magával a nemzet szimpatiáját. Célját azonban, minden lelkesedés és hazafias hév mellett, nem érhette el, bár kétségtelenül emelte az addig pangó magyar ipart.

Nem érte el, noha a küzdelemmel együtt pozitiv alkotás is járt és Deák igen helyesen kitűzte célját: azt, „hogy a külföldivel versenyezhető honi készitményt vehessen mindenki, ugy hogy védőegyesületre szükség ne legyen, hanem a nélkül is honi kelmét viseljen.” Ezt a célt pedig tisztán lelkesedéssel elérni nem lehet, sok ezrek munkája szükséges, különösen oly nemzetnél, mely az uj vállalniokat nagy hévvel karolja föl, de visszariad a kivitel nehézségeitől.

A kudarc legmélyebb, igazán történeti oka az, hogy egy nemzetnek iparos léte nagyobb kulturális fokot jelöl, olyant, mely folytonos, állandó, becsületes munkát követel.

A magyar szalmatüzet is megmagyarázza eddigi történeti fejlődésünk.
A magyar előbb katona, kinek egy hadjáratra, egy csatanapra össze kell szednie minden erejét, de előbb s később pihen és áldomást ül, mint Árpád hadaival. Aztán földműves lesz, ki néhány héten át a legnagyobb erőfeszitéssel dolgozik, ugy, hogy ebben alig van párja, de aztán henyél, vagy prókátor, kinek szántása, vetése aratása egy-egy pör eldöntésében áll.

Az iparos ellenben nap nap után dolgozik egyforma hévvel s ha fejlett az iparos, dolgozik nemcsak megélhetésén, hanem tökéletesedésén. Ő naponkint áldoz a haza oltárán, nem egyes szakokban, mint a honvéd vagy a gazda.

Az ilyen, de csak az ilyen munka hozta meg az iparnak azt a becsületet, melynek hiányát még a negyvenes években annyira fájlalták. Az ipar ilyen fejlesztése vagy annak pártolása pedig ilyen hazafias kötelessége mindannyiunknak, mert ez nemzeti létünknek nagyobb foku fejlesztése, biztositása a nemzetnek hálás küzdelmében.