Mezőgazdasági politika

A mezőgazdaság fejlesztésére irányuló állami tevékenység magában véve még nem agrárpolitika.
A két fogalom sok tekintetben rokon egymással, azonban mégis különböző két dolog, melyek még hozzá lényeges vonásokban is különböznek egymástól. Amig az első a mezőgazdasági termelés gyarapítását tartja szem előtt, az agrárpolitika első sorban a föld tulajdonosának és földet művelő millióknak érdekeit igyekszik előmozdítani.

Igaz ugyan, hogy a termelés gyarapítása sok esetben maga után vonja az agrárnépesség sorsának javitását is, de nem jár okvetlenül vele, sőt egyes esetekben éppen ennek rovására történik. Másrészről pedig az agrárpolitika követelményeinek megvalósítása a termelés korlátolását vonhatja maga után.

Kétség kívül tehát a nemzeti érdekek és a humanizmus politikája, mert hiszen a népek millióiról való gondoskodást is célul tűzi, s az önzés helyébe az altruismust állítja. Valóságos paradoxon, amit az agrárérdekek gondozására irányuló törekvésekről mondhatunk, hogy t.i. a legrégibb és egyszersmind a legifjabb ága a közgazdasági politikának. Legrégibb, mert a földből élő népesség sorsa iránti gondoskodás olyan régi, mint az államok maguk. Legifjabb, mert abban a formában, melyben az agrárpolitika törekvések napjainkban jelentkeznek, a legmodernebb időknek, az utolsó tiz esztendő haladásának legbecsesebb eredménye.

Az agrárpolitikai törekvések annyira ujak, hogy a harc körülöttük és ellenük még javában folyik, s akiket érdekel az a kavargó küzdelem, mit a pártok vitája támaszt, s amelynek eredménye az uj eszmék és igazságok diadala, azok bizonyára megtalálják méltó elmélkedésük tárgyát az agrár kérdések fejtegetéseiben.

Bennünket kétszeresen is érdekelhet, tekintve, hogy Magyarország földművelő állam, s a mezőgazdasági termelés bizonyára még hosszu ideig az uralkodó üzleti ág fog maradni. Egy-egy jó, vagy ellenkezőleg rosz termés közállapotaink egészére kihatnak melyek aztán az agrárkérdések egész sorozatát vetik felszinre. 

Kenyeret adni a nép küzdő és izzadó millióinak, s igyekezni arra, hogy azt az általános jólét uralmában, fogyaszszák el. Biztosítani a kunyhók nyugalmával a paloták fényét, ez az, amire az agrárpolitika törekszik s ha ezek mellett figyelembe vesszük, hogy az agrártörekvések az ipar termékeinek is piacot teremtenek, a kereskedő kezébe pedig árut adnak, akkor megismertettük az agrárpolitikának az egész nemzeti életre kiható fontosságát.

Az elmondottak dacára, csodálatos módon akadnak nem csupán egyesek, hanem ami hihetetlennek látszik, egész társadalmi rétegek, melyek a felsorolt elemi igazságokkal szemben az agrárpolitika igazságát nem triálismus el, s nem gondolva meg azt, hogy ezzel lemondanak egyszersmind annak az alapnak a védelméről, amelyen az államok jóléte, s a társadalmak jövője áll.

Ezek a felfogások tehát szem elől tévesztik az agrárpolitikának tulajdonképeni célját, hogy t.i. rámutatva az eddigi fejlődés hézagaira, hiányosságára és az ezekből eredő sulyos bajokra, a hiányok pótlásával olyan szervezet teremtésére törekedjék, a mely az indus tialismus el nem tagadható sikerei mellett biztositsa az agrárnép létét és boldogulását is. Az egyoldalúság helyébe a nemzet minden rétegének megfelelő politikát léptessen. Ezeknek a törekvéseknek jogosultságát mind szélesebb körökben ismerik ma el. De idáig csak kitartó, és nem egyszer reménytelennek látszó küzdelmek után lehetett eljutni. 

Magyarországon, szemben az Európa többi országaiban jelentkező mozgalmakkal a nyolcvanas években indult meg agrármozgalom. Akkor azonban nagyobb részt csak a mezőgazdasági termelést érintő követelményeket hangoztatták. 
A cotinentális államok – Oroszország is – többé kevésbé fölkarolták az agrárpolitikát, s szakítottak azzal a felfogással, mintha a földtehermentesítés, s jobbágyság felszabadítása örök időkre elintézte volna mindazt amit az állam e téren tehet. Az ellenkező nézet lassanként mindenütt érvényesül és ha azt látjuk, hogy a küzdelem nem mindenütt áll arányban a mutatkozó bajokkal, ne feledjük, hogy a nagy nemzeti érdekekért vívott harc a dolog természeténél fogva, csak olyan nemzetek fiait ragadja igazán magával, melyeknél az erkölcsi erő kifejlett. Ilyen nemzet pedig kevés van és éppen azért a legtöbben csak a nagyobbak példájának többé vagy kevésbé sikerült utánzására szoritkoznak. 

Azt kivivni, hogy a magyar legalább ezen a téren a legjobbakkal jusson egy sorba, szintén nem sikerült. 

Összefoglalva eddigi fejtegetéseinket arra a következtetésre jutunk, hogy az agrárpolitika, ugy amint az szemeink előtt kifejlik a jövő politikája. Reaktió az eddigi egyoldalú irányzattal, a pénz és exportpolitika feltétlen dicsőitésével szemben.

Milliók szükség érzetéből fakad, s milliók jövőjét igyekszik biztosítani nagyobb mértékben, mint az eddigi politika tette. Elvágja a socialismus gyökerét, mert gátat vet a nép proletarizálásának. Olyan feladatokra irányítja a közvéleményt, melyek a nép jólétének alapjai, s biztosítják a jövőt.