Aratás tárgyalásokon és földeken

A delegácziók a munkájukat befejezték, a közös tárczák költségvetéseinek millióit megszavazták, a jegyzőkönyvekre is ráütötték a pecsétet, ezzel az exlex állapot az egész vonalon minden maradványával egyetemben megszünt.

A közös ügyek tárgyalása az új rend beköszöntével kritikusabb volt, mint azelőtt lenni szokott, a delegácziós urak nem hallgatták el a véleményüket a miniszter urak – főként a külügyminiszter – gazdálkodásáról és ez a vélemény általában nem volt valami hizelgő.

A kritizáló hajlandóság túl is terjedt a delegáczió tanácskozó termének falain.
Kritikát mondott – a király is, ő viszont nem a miniszterek, hanem a delegáczió működéséről. Széles körökben, sőt országszerte föltünést keltett Ő Felségének az a megjegyzése, a melyet Barabás Bélához intézett az udvari ebéd után folytatott beszélgetés során, ezt mondván neki:

– Az urak sokat beszélnek, de haszon nélkül!

A királynak ezt a megjegyzését sokat forgatták, magyarázgatták a sajtóban, igen érthető, hogy nem valami nagy elragadtatással.

Ha nem is bántak fösvényen a szóval, a delegátusok a maguk munkájával mégis elkészültek junius hónap végére. A közös miniszter urak tehát már a cséplésen is túlestek, mikor az ország földmívelő népe Péter és Pál napján az aratáshoz hozzáláthatott.

Ennek a munkának a kérdése mindig nevezetes, szinte ünnepi nap Magyarországon, mert hiszen földművelő nemzet vagyunk és a földnek legnagyobb áldása, értéke, kincse az, a minek a learatását e napon megkezdjük.

Ez idén azonban szokatlan izgalommal tekintett mindenki e munka megkezdése elé: izgalommal és aggodalommal.
Nem a termés minősége okozta ezt az aggodalmat, mert ég és föld ez idén kegyes volt a gazdálkodó magyar néphez, a termés jónak mutatkozik. Megvan a reménység arra is, hogy tisztességes ára is lesz az életnek.

---

Az aggodalmak felhőit más dolog hajtotta a homlokokra.
Az aratósztrájk veszedelmének réme, a mely sűrűn fölbukkant az utóbbi időben.

Bizonyos dolog, hogy egy általános aratósztrájk egy vesztett háborúval meg tatárdulással vetekedő szerencsétlenséget jelentene Magyarországra. Egész Magyarországra. Nemcsak azokra, a kik ellen egy ilyen sztrájk folyna, hanem azokra is, a kik folytatnák. Mert kenyérre szüksége van, ennie kell annak is, a kinek nincsen földje.

Érthető tehát, ha az állam is megtesz minden tőle telhető intézkedést egy ilyen veszedelem elhárítására. De bizonyos az is, hogy az arató-sztrájk rémének távoltartására minden állami rendszabálynál többet tehet és százszorta alkalmasabb: a gazdaközönségnek a gazdasági munkásokkal szemben való méltányossága.

Ugy kell elejét venni a sztrájknak, hogy meg kell szüntetni a sztrájk okait a gazdasági munkások kivánságának emberséges figyelembe vételével. A méltányosság mindig hatásosabb, mint a hatósági közbelépés. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a méltányosság utján mindig közelebb jutottak egymáshoz gazdák és aratók, mint a mikor szolgabírák meg csendőrök közvetítésére volt szükség.

Az országnak jó aratásra van szüksége, hogy legyen kedve és módja a szebb jövendő előkészítésének nemes munkájához.