Keszthely közelében egy rég eltemetett római városnak a romjait ásták ki a föld alól. Nagy, nevezetes hely lehetett valamikor, sok század előtt. Bizonyítják ma is a fenmaradt romok.

Az utczák szélesek s ki voltak kövezve mindenütt. A házak nagyok, tágasak s egykori tulajdonosaik jólétéről tesznek tanuságot. A város kiterjedése is nagy arányú. Alkamasint jelentősebb kereskedelmi góczpont lehetett a római császárok alatt ezen a helyen, a hol egyrészt a Budáról Rómába vivő nagy országút, másrészt pedig a Pécsről Szombathely és Petronel felé vezető mellék út keresztezte egymást.

Szombathelyet mondunk, mert Sabaria ott álltott akkor annak mai helyén és nem említjük Bécset, mert az jelentéktelen falu volt még sokkal később Szent István idejében is, a melynek kedvéért nem volt érdemes utat épiteni.

E most kiásott római városnak minden köve ma is a római nagyságot hirdeti. A római hóditónak megmaradt a keze nyoma, ebben a neki idegen tartományban egész mostanig, pedig ő alig másfélezer esztendeig volt itten úr. Nagyobb dolog ez, mint a minőnek első tekintetre látszik.

Ha nekünk magyaroknak el kellene egyszer hagynunk ezt a földet, melyet lakunk vagy kipusztulna valaha nemzetünk, vajjon minő művek maradnának mi utánunk, melyek ezernyolczszáz esztendővel később is a mi dicsőségünket és hirünket zengenék?

Bizony jel is alig maradna utánunk. Pedig mi idehaza vagyunk itt s ezer esztendő óta van itt a hazánk. És azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy mi a kőből faragott épületek helyett élő intézményekben adunk hatalmunkról bizonyságot.

Hány faluja, hány vidéke van ennek az országnak ma is, a hol semmi sem figyelmezteti az utast arra, hogy magyar földön tartózkodik? Legföljebb talán egy ócska pléh tábla, a melyek ki van írva, hogy a házban „magyar királyi dohány” kapható.

Bizony érdemes eltünődni ezeken a tényeken.