A váltótelepítésről

Hazánk összes pénzintézetei – az 1840-ben megalakult Pesti hazai első takarékpénztártól kezdve, egészen a legutolsó napokban alakult „Tövisi” vagy nem tudom én milyen törpe bankig – a saját és a kezelésükre bizott tőkéket leginkább három főüzletágban gyümölcsöztetik: a váltóleszámitolási-, a jelzálog- és értékpapírelőleg-üzletben és csak kevés az oly intézet, bank vagy takarékpénztár (mely ugyan nálunk lényegileg ugyanaz), amely e három főüzletágon kívül még más üzletekkel is foglalkozik. 

Pénzintézeteinknek legfontosabb üzletága, már a mobilitásnál fogva is, a váltóleszámítolási üzlet.
Erről értekezni annyi volna, mint nyitott ajtót döngetni: de föltétlenül szükséges, különösen vidéki intézeteink szempontjából ez üzletág keretében és ehhez szorosan tartozó váltótelepítésről szólani, mert az ujabb birói gyakorlatunk szerint intézeteinknél ezt a rendkívül fontos üzletágat veszedelem fenyegeti, illetve annak kultiválását majdnem lehetetlenné teszi, mivel a jogbiztonság helyett jogbizonytalanság lépett e kérdésben előtérbe.

Hogy azonban ezt tisztán és jól megérthessük, szükségünk van magának a váltónak ismeretére és váltótörvényeinknek alapos tudására.

Magának a váltónak meghatározása Nagy Ferencz szerint szigoru precziz definiczió nem lehet, noha a mi 1840-ik évi váltótörvényünk ezt kifejezetten megtette, sőt az angol váltótörvény, az olasz, román és holland kereskedelmi törvény azt ma is megteszi.

A nálunk érvényben lévő váltótörvény és az ujabb joggyakorlat ettől tartózkodik és mondom, jól lehet nagyon nehéz a meghatározás, mégis Nagy Ferencz nyomán következőkép próbálom a váltót meghatározni: a váltó olyan forgalomra szánt pénzösszeg fizetésére irányuló értékpapir, melyben valaki (kibocsátó) egy másik személynek meghagyja, hogy helyette egy harmadik személy javára fizetést teljesítsen.

Igy érthetjük aztán meg az 1876. évi 27. törvényczikk 3. §-át, mely az idegen váltó lényeges kellékeit állapítja meg. E §. utolsó elötti bekezdése a fizetési helyről szól és a fizetés helyének kitételét a váltónak elengedhetetlen lényeges kellékeként sorolja fel, melynek elmulasztása azt vonja maga után, hogy az ily váltóból váltói kötelezettség nem származik.

Azt azonban, hogy a fizetési hely miképpen jelöltessék meg a váltón, a törvény nem irja elő, de ugy a közönséges, mint a váltóforgalom természetéből folyólag fizetési hely alatt csakis valamely földrajzi helységet kell és lehet érteni. 

Ha azonban a váltón az intézményezett lakóhelyétől különböző más földrajzi helység van fizetési helynek megjelölve magában a váltóban, akkor a telepített váltó fogalma keletkezik, amelyről a váltótörvény 24. §-a intézkedik. 

A telepített váltó fogalma nem uj, benne volt már az 1840.évi váltótörvényünkben is, sőt ugy vélem, hogy oda is már a jogszokás révén került, mert hogy a forgalomban már ismeretes volt, eléggé bizonyíték erre a Pesti hazai első takarékpénztár első alapszabálya: melynek értelmében az intézet által csak oly váltók voltak beválthatók (leszámítolhatók), melyeknek lejárati ideje 3 hónapon tul nem terjedhet és azon kívül, hogy a takarékpénztár székhelyén legyen fizetendő.
De más intézetek elfogadtak olyan váltót is, melynek fizetési helye nemcsak Pesten volt telepítve; pl. a Pécsi takarékpénztár – elfogadott, Pécsett, Pesten vagy Bécsben, a Kassai takarékpénztár Kassán, Pesten vagy Bécsben, a Kőszegi takarékpénztár Kőszegen, Sopronban vagy Bécsben fizetendő váltókat.

Természetesen a gyakorlat folyamán nagy mértékben alkalmazást nyer és nyert a váltó eredeti fizetési helyének megváltoztatása, vagyis a váltó telepítése, tekintettel arra, hogy a váltó a pénz helyettesítésére szolgáló fizetési eszköz.