|
Sappho szigete
"Eové! Bacche! Eové! Töltsd szíveinket bé!" Magyar lantos szavával köszöntlek Sapphó szigete. Már ott ül a láthatár sarkában, a hová lassan belopózott, míg a hajó csodálatos simán, mintha tej-tengeren úszna, közeledett partja felé. Nem is tengernek látszott ez az Archipelagus, hanem olyan csodaszerű tónak, a melyben bűbájos szigethegyek képződtek, hogy gyönyörűséggel töltsék be a vándort, a ki rászánja magát és sorra járja partjait.
Mindegyik ilyen sziget egy külön világ, a melynek megvan a maga nagy története, hős kora és Istenekkel fűszerezett fantasztikus rege - De leginkább él a költőnő emléke a madarak lelkében, a kik a parányi lelkük teljes erejével kezdenek nap-nap mellett új énekbe, hogy az új madárnyelvükön csattogjanak arról a mesemultban élő nőről, a kiről ők egy hosszú madárnemzetség óta nemzedékről nemzedékre szállva tanultak dalolni csicsergő énekeket.
Szegény kis madárkák olyanok, mikor ott a fákon énekelni kezdenek, mintha mindenkinek a belsejébe beleszorult volna valami Sapphó elhalt lelkéből és most az abban a sok millió kis madárban finom, édes hangon dalolni kezdene. Az ő énekük az örök kar, a mely meg nem szűnő módon ott énekel Sapphó sírja felett és a mely csodálatos, páratlan énekbe beleszól mély, orgonaszerű hangon a sziget partjain csapkodó tenger az ő örökkön élő habhullámaival.
De lehet-e szebb sirja, nagyobbszerű síremléke Sapphónak, mint ez a sziget, a melyben mindenütt, minden hajlatában benne él az ő lelke és a mely fölött örökké ott ragyog a napisten, az ő csodálatos tüzes szekerén, mintha minden nap újra keresné Sapphót, az isteni nőt, a ki vele rokon, a nagy Zeus isteni kegyelméből. Mennyivel jobban esik így gondolni vissza a mythikus időkre, mint a szocziológusok kemény itéletű szemüvegén át, a kik emberi voltukra visszavetkőztetve minden mythikus alakot, kérlelhetetlen realizmussal itélnek a bolondos Sapphó felett. A mily szép és kellemes érzés, amikor feltűnik a sziget és az ember közel úszik hozzá a gyorsjáratú hajón, olyan visszataszító az, mikor a kikötőbe beevezik a gőzös és ott a parton, mozgásba jön a nép, az istenadta nép. Félmeztelen alakok, a kik kajakjaikba ugrálnak és egy csónak-ostromot intéznek a hajó ellen, hogy partra tudják szállítani az idegent.
Az idegent, aki teljes idealizmussal, Sapphó lelkének bámulatától eltelve közeledik a szigethez, azt egyszerre kicsavarják gondolataiból és a földre rántják ezek a görög és török csónakosok, akik egymást igyekeznek leliczitálni, hogy egy kirándulót szerezzenek arra a pár órára, a mig a hajó ott vesztegel Mytiléne kikötőjében.
Egy tatárképű kajakosra biztam magam, ott még egyszer elém állt ennek a buta török rendszernek az őre és elkérte a Teskerét, a török útlevelet, a melyet ez ország határain belül lépten-nyomon fel kell mutatni, mert a török úgy őriz minden embert az országában, mintha mind megannyi rab lenne. Rabok is szegények, egy lehetetlen, gyanakvó, kémkedő és gyilkos rendszer rabjai. Mikor megszabadúltam a parti őrtől, nagyhamar kocsit kerítettem és vezetőmmel útra keltem a sziget hegylánczai felé. Abból a kis öbölbe szorított kalmár városból hamar kijutottunk és kertek között haladtunk a hegy törzse felé. Kertek között, melyekben, narancsfák álltak és babér-bokrok között granátalmák pirosodtak.
Ellenállhatatlan erőt éreztem magamon uralkodni, megállítottam a kocsit és egy kert gránátfájához siettem, leszakítottam egy gyümölcsöt és gyönyörködve néztem a mesék gyümölcsét. Azt a ragyogó pirosbőrű almagyümölcsöt, melynek belsejében fekete magvak vannak. Képzeletem előtt olybá tűnt fel ez a gyümölcs, mint egy keleti nő, a kinek bronz színű bőre van, két csattanós arczán piros árnyalattal és ebbe az arczba fekete szemek ékelődnek, melyek ép úgy csillognak, mint ennek a gránát almának a fekete magvai. Egy-két görög, örmény és török gyűlt ez alatt körém és csak alamizsna adással tudtam a tolakodó néptől megszabadulni, hogy felhajtassak a sziget hegyoldalára. Magán a hegyoldalon, meg az öböl szépségén nem volt semmi újnemű, rendes tengeri tájkép, melyet a kikötő öböl ad, az emberek is utálatosak és baromiak voltak és olyan vadak, mintha ezen a földön soha kultúra nem lett volna.
Az egész szigetföldön nem volt jóformán semmi különös és mégis abban az ünnepélyes csendben, amely onnét a magasból a szigetet körül vette, volt valami megragadó, valami emlékszerű, Sapphó emléke, a mely bensőnké lett és öntudatlanul is hatást gyakorolt az emberre. Csaknem naplementéig kint kóboroltam a vidéken, de mikor a nap nyugovóra hajlott, sietve vissza kellett térni a hajóra, mert attól fogva a hajók napkelésig el vannak zárva a parttól.
A vizen pedig az őrség czirkál kis csónakokon, nehogy valaki meg tudjon ugorni ebből a ma már szomorú birodalomból. Kifizettem a vezetőmet meg a tatár kajikost. És úti plaidembe burkolódzva, a táboriszéken kifeküdtem a födélzetre. A kapitány azzal örvendeztetett meg, hogy csak hajnalban indul tovább és az éjszakát kint tölti az öböl előtt a nyilt tengeren. Megnyugodtam sorsomban és elhatároztam, hogy kint alszom a födélzeten. Nem is bántam meg. Nem bántam meg azért, mert így egy méltó festői látványban bucsuzhattam el Sapphó szigetétől. Csöndes éj volt és a hajó kint horgonyzott a kikötő előtt, bent az öbölben lecsendesült a táj, csak egy-két jelzőlámpa jelezte az életet, a mint piros pislogással veresre könnyezte szemeit az éjszakai virrasztásban.
Szellő nem lengett, aludt az éjszaka, csendes álomban, mintha a tenger ringatná, lágyan kelő és gyöngéden simuló habokkal. Oly csodálatos nyugalom ült mindenen, a milyen csak az ilyen alvó országban lehet, a melyet nem izgat a nyugat nagy kulturájának érverése. Eltelve a mesés élvezettől, ébren töltöttem az éjszakát és a födélzetről gyönyörködtem az ünnepélyes csendben. Minden percz egy gyönyör volt, bűbájosan édes, mintha a keleti mesék egy-egy fejezete lenne mindenik. Egy hosszú édes mese, melynek soha vége nem lesz és így folytatódik örökké.
De megjött a reggel és ez szétverte a várost. Először egy kis breeze keletkezett, amely súgó csapkodást vitt be a nyugvó habokba és aztán nagy hirtelen felhőket hozott elő titkos birodalmából. Erre a megbeszélt jelre titokzatos hangok keltek a berkekben, a madarak feléledtek és kezdték hívni a hajnalt, a rózsa ujjú hajnalt, mely Homerosz hazájában születik a legrózsásabb köntösben. Édesen szép valami volt, az ember azt hihette volna, hogy abban a titokzatos mozgásban benne van a szigetnek a lelke, a mely ebben a hajnali órában szólalt meg, minden nap egyszer, az ő rejtélyes nyelvén. A kusza felhők ez alatt keringve szállva lecsaptak a szigetre és bebogozták harmatos szárnyaikal és az olyan volt, mint egy égig érő gomolyag, mely a tenger mélyén kezdődik és felemelkedik a felhőtáborig, mely aztán elrejti a magasba nyuló csúcsait. Pár percz kellett még és a tengerből megszületett a hajnal, az aranytónusú nap biboros előfutárja. A sziget ekkor egy rózsaszinű nő alakot mutatott, mely megdicsőülten áll a tenger felett és a melynek fejét rózsaszín virágkoszorú borítja.
Egyszerre csak ez a titokzatos alak megmozdult, eleinte azt hittem, eltűnik, de aztán mind közelebb és közelebb jött hozzám, már-már azt hittem, hogy a hajóhoz ér, mikor egyszerre csak megsemmisült és helyette ott állt az arany nap és a sziget eltűnt, mert a gőzös már messze kint járt a sík tengeren. |