Tanácskozás után

Képpel.

Bármily kicsiny legyen is valamely falu, mégis csak megvannak annak is a maga bajai, mert hijába, a baj olyan természetű, hogy egyaránt felkeres nagy várost, kis falvat, fényes palotát, nádas kunyhót; nyugton sehol sem lehet tőle az ember fia.

Csakhogy a nagyobb féle, országra szóló bajokat mindenki ismeri, a hirlapok is hétszámra irnak róla, míg az apró, félreeső községek bajáról bizony már a falu határán kívül senki se beszél. Pedig hát ezeket a bajokat is szintúgy el kell igazítani, rendbe kell hozni, mint a legnagyobbakat. 

S erre való a falu tanácsa, az elöljáróság, élén a jegyzővel és biró urammal. 

Gúnyolódva „Kupaktanács”-nak szokták a falusi előljáróságot nevezgetni, pedig hát nincs igazságuk, mert ezek az egyszerű emberek szépen, sokszor mondhatni bölcsen igazítják a falu és lakói ügyeit-bajait.

Nagy feneket nem kerítenek a dolognak, valami sokat még jegyző uram sem irkál, hanem azért mégis eligazodik a sor, a hogy dukál. Pedig ez a fődolog.

És hogy a maguk egyszerűségében jó nyomon haladnak birák uramiék, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jogász körökben is mind sűrűbben emlegetik az igazságszolgáltatásnak általánosan egyszerűbbé való tételét és a temérdek sok felesleges irka-firka ellen is egyre többen szót emelnek. 

Bizony, a falusi tanács rövidesen is eligazít mindent s pedig legtöbbször közmegelégedésre. Különben hosszas huza-vonára nem is igen volna idejük, mert hiszen rendszerint földmivelő emberek, a kiknek a saját gazdaságukkal is dolguk van; de az ügyes-bajos feleknek is sokkal jobb, ha mentől hamarabb rendbe jön a dolguk, hogy aztán mehessenek munkáik után. 

Egy ilyen falusi tanácsot rajzolt le a művész, hazánk keleti részének egyik falujából.
A tanácsülésnek immár vége van, jegyző úr rágyujtani készül, csak épen még a falu dobosának adja ki a rendeletet, hogy tegye közhirré a felülről jött parancsolatot, a mi bizony rendszerint nem igen szokott más lenni, mint hogy az adót fizesse a lakosság, vagy pedig út tölteni kell menni.