Az olasz nép nagyon vallásos.
A legkisebb faluban is uton-utfélen láthat az utazó kereszteket s a házak falába helyezett Mária-képeket, amelyek alatt a járó-kelők meg-megállnak és elrebegik imájukat. Nagy ünnepek idején, különösen karácsonykor, érdekes módon nyilatkozik meg a Mária-képek előtt az olasz parasztok ájtatossága.
Képünk azt a jelenetet mutatja, amikor az országuton megállnak karácsonykor az arra haladók a faluvégi ház falába helyezett Mária-kép előtt. Mindegyik elrebegi előbb az imáját s csak azután halad tovább.
A kép közepén egy dudás látható, amint épen a dudáját fujja.
Az olasz parasztok rendesen letesznek valamit ajándék gyanánt a Mária-képek alá. Ez a szegény dudás nem adhat ajándékot, mert nincs semmije, de mégis hódolni akar valamivel a Mária-kép előtt: eljátsza tehát neki a dudáján azokat a nótákat, amelyeket a legszebbeknek tart, amelyeket a legjobban megtanult.
Megható példája ez az olasz parasztok vallásos lelkületének s eszünkbe juttatja azt a kedves történetet, amelyiknek egy bohóc a hőse.
Bement ez a bohóc nagy bajában a templomba s megállt az oltár előtt, hogy imádkozzék. Imádkozni azonban sohasem tanitották őt s nem tudta, hogy mi módon kedveskedjék a teremtőjének. Egyszerre eszébe jutott, hogy mennyien megcsodálták már az ő nyaktörő bukfenczeit, ebbeli ügyessége tehát az ő legnagyobb kincse.
Elkezdett most bukfenczeket hányni az oltár előtt, jobban, ügyesebben, mint máskor s ezzel akart kedveskedni az Istennek, hogy könyörületre birja.
A naiv léleknek ez volt az imádsága: azt adta az Istennek, ami ő benne a legértékesebb volt, akárcsak az a szegény olasz dudás, aki a képünkön látható.
