Disznóölés Debrecenben

A mint az idő hidegre fordul, lészen a hízott disznóknak nagy siralma széles Magyarországon mindenfelé.

S ugyan szegény ember legyen az, a kire ugy tavaszodjék rá, hogy legalább egy kis javitott malaczot ne ölt volna. Annyi disznót azonban aligha ölnek másutt, mint Debreczenben, hol ezt a mesterséget nemcsak házi szükségletre, hanem nagyban, iparszerüleg is űzik. S hires is lett a debreczeni szalonna és kolbász országszerte; ezt a két czikket mindenütt ott találjuk a fővárosi csemege- vagy hentesüzletek kirakataiban is.

 

Hogy pedig miért olyan kitünő izű ez a szalonna és kolbász, azt is megmondhatjuk röviden.

A debreczeni ember nem holmi gyári hulladékkal, krumplival s másefféléval hizlal, hanem tiszta tengerivel, aztán nem koppasztja a leölt sertést, hanem szalmával perzseli s ez adja aztán a szalonnának azt a kellemes izt. A kolbász zamatossága pedig onnan származik, mert az igazi debreczeni hentes nem gépen őrli meg az ehhez való húst, kövérét, hanem ugy vágja össze éles késsel, vagy bárddal. Ez pedig nagy különbség, mert az őrlés összezúzza a sejteket, tehát a jó iznek, zamatnak vége lesz, mig a késsel való aprózás mellett ez nem következik be.

 

A disznóölés is olyan forma házi ünnepély számba megy, mint a szüret; ezekben telik a gyerekeknek legnagyobb gyönyörüségük.

S ha csak lehet nem is maradnának el róla a világért sem. Előbb melegszenek a perzselő tűz mellett, azután pedig lesik: mikor csavarja le a hentes a körmöket? Olyanok azok, mint egy-egy kis papucs, el lehet velük játszogatni. Aztán következik a java: a perzselt disznó füle és farka kitünő csemege egy kis sóval s ha ebből kaphatnak, akkor aztán már mehetnek iskolába, vagy nézik tovább odabenn a szobában: hogy vagdalják, szabdalják tovább a húst, szalonnát, hogy töltik a hurkát, kolbászt, gömböczöt.