A bujdosók hazatérése

Ezerhétszáztizenegyben február 21-ikén hagyta el Rákoczi Ferencz hívei csapatával Magyarországot és ezerkilenczszázhat október havának huszonhetedik napján tért vissza hazájába. E százkilenczvenöt esztendő alatt teste összezsugorodott egy marék csonttá, históriai alakja belenőtt a halhatatlanság magasságába.

Két évszázad alatt folyton nagyobbodott, úgy hogy ma, íme milliók látják és szeme előtt lesz következő nemzedékek millióinak is. Az enyészet immár alig vehet el tőle valamit: a halhatatlanság épen, szeplőtlenül és dicsőségben kapta nemes alakját, hogy megtartsa minden idők emlékezetének, tiszteletének és virágainak.

Nem sokadmagával ment el, még kevesebbedmagával tért vissza. A halott fejedelem magával hozott kísérete nyolcz halott volt, hét koporsóban. Bercsényi Miklós egy hajlékban jött hitvesével, Csáky Krisztinával. Kettőjüknek se kellett nagy koporsó. A föld visszaköveteli azt, a mi a földé és közel kétszáz esztendő nagyon elég ahhoz, hogy behajtsa a követelése legnagyobb részét. Csak a koporsók voltak nehezek, dicsőséges terhük könnyű.

A fejedelmi család három koporsójában három nemzedék. Rákóczi Ferencz, dicsőséges édesanyja Zrínyi Ilona és dicsőségre nem hivatott fia, Rákóczi József. A negyedik koporsóban szintén fejedelmi hamvak: a Thököly Imréé. Az ötödikben a Bercsényi-pár, a hatodikban gróf Esterházy, a hetedikben Sibrik Miklós ezredes.

Az ország kapuját megnyitotta nekik Ferencz József király. Hozta őket a magyar kormány. Várta, fogadta, üdvözölte és temette őket az egész magyar nemzet. Szívét eléjük árasztotta, útjukat beszegte ragyogó pompával, megvilágított máglyák és fáklyák tüzével, behintette virággal, oltárokon pihentette és templomok falai közé helyezte koporsóikat.

Semmi fejedelemnek, semmi hősnek soha olyan diadalútja nem volt, mint a magyar szabadság koporsóban hazatért hőseinek.Míg idegen földön, idegen vízen hozta őket hajó és vasút: várakozó nemzetük öt küldöttje kísérte őket. Thaly Kálmán, bíró Forster Gyula, Fraknói Vilmos püspök, Thallóczy Lajos és Török Aurél. A határon az őrzést átvette a kormány, a kísérést a nemzet.

És következett három napja és három éjszakája egy példátlan temetésnek, a nemzeti hála és a nemzeti lelkesedés olyan lángolásának, a mely beragyogta Magyarországot a déli határtól az éjszakiig. A hol a bujdosók hamvai az országon végigvonultak, Orsovától Kassáig és Kézsmárkig, tüzes pompába borult az út, virág födte a földet és harangzúgással telt meg a levegő.

Megmozdult az ország népe és ment zászlós csapatokban, kezében fáklyával, ajkán dallal, szívében ünneplő érzéssel a dicsőséges koporsókhoz, hogy lássa, köszöntse és virággal hintse tele őket.

Négy helyen az ünnepség csillogó tűzfolyama hatalmasan megáradt és tengerré szélesedett. Orsován, a hol a bujdosók hazatértekké lettek, Budapesten, a hol hamvaik magyar földön az első vasárnapot töltötték, Kassán, a hol Rákóczi fejedelem és kísérete, és Kézsmáron, a hol Thököly fejedelem örök pihenése helyére megérkeztek.

És a míg az út tartott, a Hazatértek tiszteletére tavasz volt Magyarországon: az ő koporsóikra kötött koszorúkkal virágos, és az ő emlékeiktől fölgyúlt szívek tűzétől meleg és verőfényes.Most már itthon vannak, a magyar föld szíve fölött pihennek. Az ő diadaluk teljes és tökéletes. Szenvedéseikért, a méltatlanságért és balsorsért, a mit türniök kellett, megkapták a legnagyszerűbb elégtételt.

A mi sérelmet rajtuk egy sötét korban nemzet és uralkodó ejtettek, most nemzet és uralkodó a törvénykönyv lapjai közül kitépték és kiket a hazai földről számkivetettek, koporsóikat harangzúgás között hozták haza és templomok boltívei alatt helyezték el.

Nem temetés volt ez, hanem a leggyönyörűbb fölmagasztalás. Nem sirbatétel, hanem oltárrahelyezés. Nem az elmulásnak áldoztunk, hanem örökkévalóságnak. Halottakat hoztunk ugyan haza, de egy csomó örökélettel lettünk gazdagabbak.