A londoni földrajzi társaság utolsó ülésén Stanley Gardiner a Sealark nevü hadihajón az indiai oczeánon járt angol expediczió vezetője érdekes felolvasást tartott a távoli világtenger földrajzáról.

Expediczójának a czélja volt világosságot teremteni a sok mende-monda között, melyek egy Afrika és India között fönnállott szárazföldről, kulturáról beszél. Ezeket a „mende-mondákat” Gordiuser adatai valónak bizonyitják.

A szárazföldi összeköttetés, valószinűleg a viz munkája folytán már elpusztult, ugyan, de egyes szigetek és szigetcsoportok még ma is mutatják egykori irányát. Igy a Sakkadivák és Maladivák, még délebbre a Csagosz-szigetek, azután Afrika felé a Szeicsellek csoportja, az Amiranti, Maszkarani szigetek és végül magányos oczeáni szigetecskék, a melyek Madagaszkár felé huzódnak tovább.

Ezeket a szigeteket az expediczió mind végigkutatta politikai és történelmi szempontból rendkivül érdekes, a mit a Csagosz szigeteken talált. Kiderült ugyanis, hogy e szigetek egyikén a Diego Gorcián, a melyet a hajók rendkívül ritkán látogatnak, az oroszok a most lefolyt japán háboruban szén állomást rendeztek be.

Diegó- Horcia szigete is korállpadok gyűrűjéből áll, a melyek egy belső lagunát zárnak körül és a melyeken sajátos, a sziklákat romboló növényzet él. Megállapították azt a meglepő valósgot is, hogy minden koráll szigetnél a belső laguna a körülvevő gyűrű rovására egyre növekszik.

Mindenesetre azonban a korall tevékenysége ezt a belső fogyást bőven helyrehozza a gyűrű külső oldalán. Sok szigeten nagy guánótömeget is találtak, mely a szigeteket körülrajzó madárseregtől való. Némely korállszigeteken lehetetlen volt ugy járni, hogy madártojásra ne léptek volna. A Szeicselli szigetekről megállapította az expediczió, hogy valamikor egyetlen 55.000 négyzetkilométer kiterjedésű szárazföldet alkottak.