Az adósok börtöne Angolországban

Dickens regényeinek olvasói jól ismerik a londoni adósok börtöneit minden furcsaságukkal, félszegségükkel, a bennük lakó hajótörött exisztencziák hol gtroteszk, hol megindító alakjaival együtt. Egyik legkedvesebb motivuma ez a nagy angol irónak, a róla szóló érdekességek elbeszélésében kifogyhatatlan.

A derék Pickwick ép úgy oda kerül, mint a hogy ott tölti élete nagy részét Copperfield Dávid halhatatlan optimizusú barátja, Micawber s ott születik és nevelkedik a bájos kis Miss Dorritt, a ki most egy német iró átdolgozásában szinpadra is került a Vigszinházban.

Ezeket a dolgokat olvasva, Dickens korára, száz év előtti időre úgy gondolunk, mint egy kegyetlenebb korszakra. Csak a kik az angol viszonyokat behatóbban ismerik, tudják, hogy az adósok börtöne, ha módosult formában is, de megvan még mai nap is Angolországban, még ma is megeshetik, hogy valaki személyes szabadságának elvesztésével adja meg az árát, ha adósságát nem tudja megfizetni.

Az adósok börtöne tudvalevőleg a római kultúra terméke. A régi Rómában ha valaki nem tudta adósságát megfizetni, hitelezője rabszolgájává tehette. A Krisztus előtti 325-ik évben ezt a könyörtelen törvényt megszüntették ugyan, de megtartották a nem fizető adósnak börtönbe vettetését. A középkori keresztény államok azonban nem tették magukévá ezt a szelidebb felfogást s jóval súlyosabb büntetésnek vetették alája a nemfizető adóst.

Sőt Angolországban még a XVII. században is megszigorították a törvényt: az adóst pellengérre kötötték s levágták egyik fülét. Ezt az irgalmatlan törvényt csak 1816-ban helyezték érvényen kívül, de azért az adósok börtöne megmaradt, úgy mint a többi művelt államokban is.


Csakhogy a múlt század második felében a többi államok sorban megszüntették ezt az intézményt, legelőbb, 1867-ben a francziák, utána egy évvel az éjszaki német államszövetség és Ausztria. 1869-ben Angolországban is revizió alá vették az adósok börtönéről szóló törvényt, elvileg el is törölték a börtönt, de mint az Angolországban szokás, teljesen szakítani ezzel a régi intézménynyel nem mertek vagy nem akartak s az új törvényt olyan záradékkal látták el, hogy azt lehet mondani, hogy az adósok börtöne még ma is megvan.

Csakhogy nem a nagy adósok számára. A nagy stilű börze-játékost pl., ha nem tudja kiegyenlíteni tartozásait, nem fenyegeti veszedelem, mert ős a hozzá hasonlók a csődbiróság elé kerülnek, a mely egy csapásra megszabadítja őket kötelezettségeiktől. Az apró adós helyzete sokkal bajosabb. Mint adóst ugyan szabály szerint őt sem érheti fogságbüntetés s ha teljesen fizetésképtelen lett, a hitelező elveszítette vele szemben minden jogát.

Ha azonban a hitelezőnek sikerül a biróság előtt kötelezvényt kicsikarni tőle arra nézve, hogy adósságát részben vagy részletekben letörleszti bizonyos határidőig, akkor olyan hálóba került, mely nagyon könnyen a fogházba juttatja.

Mert ha a biróság előtt aláirt kötelezvényben foglalt igéretét nem tartja meg, akkor elmarasztalják a biróság iránti tiszteletlenség bűnében, s a hitelező indítványára fogságra vethetik s csak akkor eresztik ki, ha az adósságát lefizette, vagy ha már legalább hat hetet ült.

Mennél több részletfizetésre kötelezte magát az adós, annál többször lóg a feje fölött a fogságba jutás Damokles-kardja, mert minden részletfizetés külön tartozásnak számít. A fogoly eltartásáról, mely régebben a hitelező terhére esett, most az állam gondoskodik.


Ez a hitelezőre nézve is meglehetős körülményes és nem mindig czélravezető eljárás, mégis igen gyakran fordulnak hozzá, még pedig a végrehajtási eljárás nehézségei miatt. A végrehajtó (bailiff) elrendelheti ugyan az árverést, de nem úgy, mint nálunk, hogy lefoglalja az elárverezendő ingóságokat, hanem úgy, hogy megbizottját (the man in possession) elküldi az adós házába.

Ez előbb óvatosan lép fel. Erőszakkal nem hatolhat be a lakásba, de ha véletlenül kinyílik az ajtó s ő csak a lábát birja is bedugni a nyiláson, akkor a lakásban levőnek tekintendő s ottlétét el kell tűrni. Sőt szállást és élelmet kell neki adni, a míg az adósságot meg nem fizetik vagy a mig az árverés végbe nem megy.

Keserves dolog ez az adósra nézve, de a hitelező sem jár mindig jól vele. Mindennemű követelések közt ugyanis elsősége van a háztulajdonosnak, s megeshetik, hogy a hitelező által kinos-keservesen kieszközölt árverés eredményét egyszerűen ő söpri be fáradozás nélkül, házbértartozás fejében. Ezért a hitelezők többnyire nem is lépnek a végrehajtás útjára, hanem az elfogatási parancs kieszközölésével igyekeznek érvényt szerezni követelésüknek.

Sokszor történtek kisérletek, hogy ezt a sajátságosan kegyetlen törvényt megváltoztassák, de – a mi nevezetes dolog – épen maguk az általa sujtottak, a kis adósok tiltakoznak ellene legjobban. Oka pedig ennek az, hogy ez a törvény a gazdaságilag gyöngéknek hitelt szerez, egyebük nem lévén, mondhatni, személyes szabadságukat teszik zálogba.

Az igaz, hogy drágán megfizetik az igy szerzett adósságok árát, busás kamatban, a heti beszedések dijában, perköltségekben, mégis azt mondják, jobb az ilyen kölcsön, mint a semmilyen kölcsön.