Aki mindig elkésett

A franczia fővárosban érdekes embert temettek a minap, egy olyan embert, akinek az volt a különös nevezetessége s egyuttal mondhatni a szerencsétlensége, hogy mindig késő ment oda, ahol dolga volt.

A nevezetes embert Falguiére Maximnak hívták és tanácsos volt a külügyminisztériumban. Hatvan esztendős volt, a mikor nyugalomba vonult s a tanácsosi czímet csak akkor kapta meg.

Hosszu hivatali pályáján tehát idáig sem vitte föl, pedig negyven esztendős korában előkelő állást kaphatott volna a diplomácziában.

Falguierét végzetszerűen üldözte az a sajátsága, hogy nem tudott pontos lenni. Az iskolába mindig későn járt, az egyetemen is megvárakoztatta a szigorlatozó tanárokat, sőt doktorrá való fölavatása is csaknem elmaradt, mert későn jött.

Mikor hivatalba akart lépni és pályázott a hirdetett állásokra, rendesen olyankor küldte el a kérvényét, mikor a benyujtás határideje már lejárt.

Végre mégis bejutott a külügyminiszteriumba, befolyásos rokonai támogatásával. Rendesen későn járt be a hivatalba, ami miatt sok kellemetlenséget kellett elszenvednie. Ha az osztályvezető vagy az államtitkár referálni hivatta, mindig későn ment. Emiatt is sok baja volt.

Egyszer megtörtént, vagy huszonöt esztendővel ezelőtt, hogy Francziarország batáviai konzulja nagybeteg lett. Mivel ez az állás igen fontos és a lehető legnagyobb gyorsasággal kellett betölteni, a miniszter Falguiéret akarta előterjeszteni, mert ő ismerte az ázsiai hollandus gyarmatokat és tudott több ázsiai nyelvet is.

- Holnap délben tizenkét órakor várjon rám az elnök ur kabinetirodájában, majd bevezetem és mindjárt aláiratom a kinevezését is, - mondta a miniszter Falguiérenek. – Remélem, tisztában van föladata komolyságával és azzal is, hogy nagy előlépést jelent ez a kinevezés. Holnapután, ha rendbe jöhet addig a dolgaival, el is utazhatik.

Falguiére nagyon boldog volt, hogy ilyen szerencsés ember, s annak is örült, hogy egy időre Batáviába kerül. Öröme olyan nagy volt, hogy egész éjszaka nem tudott aludni, másnap pedig ugy elnyomta az álom dél felé hivatalában, hogy a mikor fölébredt, egynegyed kettő volt.

Rémülten rohant szegény a kabinetirodába, de ott azt mondták neki, hogy a külügyminiszter nagyon haragudott, hogy nem jött el tizenkét órára és már kineveztetett mást. Még rémültebben futott most a megkésett ember a miniszterhez, de az be sem bocsátotta.

Ettől fogva, bár miniszterek jöttek, miniszterek mentek, de a rendetlen ember sorsa nem változott. Félre tolták és előléptetés dolgában halottnak tekintették, mindaddig, míg nyugalomba vonult.

A télen hatvanezer frankot örökölt Falguiére s ezzel a pénzzel Nizzába utazott. De itt is elkésett. Elkésett azzal, hogy olyankor örökölt, a mikor már keveset költhetett el belőle, meg azzal is, hogy olyankor utazott Nizzába, a mikor már nagyon beteg volt. Meghalt és temetését márczius elsején, délután öt órára tűzték ki, mivel a vonat, a mely a holttestet Nizzából hazavitte, négy órakor érkezik meg.

A gyászoló közönség négy órára megjelent a pályaudvaron. Várta a halottat. Négy óra, félöt, öt óra, a vonat még mindig nem érkezett meg. Nyolcvan percz késéssel érkezett meg a vonat, bizonyságául annak, hogy Falguiére következetes ember volt, mert még a temetésére is későn jött meg.