Szikszay Ferencz festményeinek kiállítása

Párisból látogatott haza egy fiatal piktor és mindjárt hozzá kell tennem: egy nagyon erős és nagyon magyar talentum. Hangsulyozni kell, hogy erős, a ki nem szorult keztyűs kézzel való simogatásra, és hangsulyozni kell, hogy magyar, mert valóban az, noha a képein nincs se kutágas, sem pipaszóval mulatozó juhász s noha a jó magyar érzését kétségbe fogják vonni sokan és végképen meg is fogják tagadni szintén nem kevesen.

Kell erről néhány szót mondanom, mert az alkalom már nem is lehetne kinálkozóbb.

A magyar társadalomnak a magyar művészettel való kapcsolata kegyetlenebb Shylock szerződésénél. A míg itthon van a piktor vagy a képfaragó és koplalások, megaláztatások és könnyek között is ragaszkodik a hazai röghöz, addig lenézés, kicsinylés, de főképen fogyasztó nemtörődömség az osztályrésze.

S a mikor aztán szárnyat bont s a szenvedések után megmaradt talán legutolsó energia-csöppet arra használja, hogy a halálos atmoszférából kimeneküljön: már megüti a fülét az új elnevezés, az „idegenbe szakadt honfitársunk,” a miben a krokodilus könnyén kívül már benne van a vád és a szemrehányás, hogy ugyan miért hagyott el bennünket? Mintha bizony nem elüldözték volna.

De ha már a szárnybontás is drámát jelent művészeink számára: a megállapodás, a fészekrakás meg épen bizonyos tragédia. A Munkácsyk, a Zichyk ragyogásában mi is megfürdünk, mint az örömszülő nemzet, - a míg külföldön vannak.

Megköveteljük, hogy magyaroknak valljuk magukat, haragszunk és hazaárulásról suttogunk, ha a nevöket francziásan irják oda valamely vásznukra. De csak addig kellenek a magyarságnak, a míg messze vannak. Ha hazakivánkoznak, már felüti a fejét a „sanda gyanu”.

A visszatérés szándékában ezerféle motivumot sejtenek, csunyánál csunyábbat , csak épen azt az egyet nem hiszik el, a mit állandóan hangoztattak és követeltek: a nemzeti érzést, az otthon levegője után való vágyakozást.

Ha a magyar földből kisarjadt a lángész: nincs maradása. Ha megszökött közülünk: nincs visszatérése. Ha elment, ide nem jöhet vissza. Legföljebb ha hozzuk. Koporsóban.

---

Igy, egy-egy látogatásra azonban szivesen fogadjuk a vendéget. Még akkor is, ha magyar. Még akkor is, ha – mint Szikszay Ferencz – nem csak képeket, de művészetet is hoz magával. Hiszen vannak is itthon piktoraink, a kik egészen művészek.

De nagyon kevesen és csaknem mindannyian félrehuzódva, megértetlenül, mint a hogyan a legszűzebb havat sem a hegyek lábainál, hanem a legrejtettebb, legmagasabb sziklahasadékok között találni.

Tiz esztendőnek a munkásságát szakadatlan forrongását tárja elénk az az alig kilenczven vászon , a mit félezernél több, javarészint angol és franczia műbarátok tulajdonában lévő képe közül össze tudott gyűjteni. Nem adják oda szivesen, sőt nem adják oda sehogyan sem a magukhoz válltott festményeket, a mint nem válunk meg szivesen egy jólörzött ereklyénktől, akár csak rövid időre is.

És épen ebben az egy momentumban rejlik Szikszay festésének legegyénibb sajátossága. Az ő képei nem falat díszítő foltok, több-kevesebb értékű művészi csecsebecsék, uribb szobáknak – immár nálunk is – kötelező járulékai. Szikszay minden képe egy-egy eleven átélt érzésnek az őszinte és megkapó visszasugárzása.

Képében először nem a pittoreszk hatást, hanem a lüktető érzést vesszük tudomásul. Szikszay vásznain észrevehetetlen, hogy a festés voltakép a tér dimenzióinak, a clair-obscure fogásainak mesterkélt alkalmazása. Érzéseinek a vászonra való átvitelében még nem oly hatalmas az összefoglaló erő, mint Millet képein.

Nála az ember a képen vagy nem szerepel, vagy csak staffage, mint Corotnál. Millet az „Angelus”-ban, vagy a „Kalászgyüjtők”-ben már-már eléri azt, hogy egy néhány araszos vászon határai közé mintegy beleszorítsa az egész Teremtésnek, a Kozmosnak a végtelenségét és egyetemességét is kifejező hangulatot.

Mintha egyazon perczben és egyazon rögből sarjadt volna fel minden: az összegyüjtött termés, az ember, a munka, a jólét és a nyomorúság s mintha az imádkozó fiatal pár ajakáról elröppenő fohászkodás már az elmulást jelképezné. Szikszay is a mindenséget érzi és keresi a témáiban, de azok kifejezésében még csak az epizód elmondásáig jutott.

---

A tenger maga a mérhetetlenség s a vászon is ennek a mérhetetlenségnek a szimboluma. Ám ezzel a fölfogással most még nem közeledik feléje Szikszay. Most még csak apróbb nyilvánulásaiban figyeli meg a tengert, az intimitásait, hogy ugy mondjam, a toilette-titkait lesi meg és viszi a vászonra. Egyik képén a szél pajzánkodását érzékiti meg, a mint a tengerzöld pongyolájának habfodrait meglibbentgeti.

Ez a Szélroham. Mellette már haragszik a tenger. S mint mindaz , a mi nagy : a haragjában kicsinyessé válik. Egy apró, szerencsétlen Bretagnei halászbárkát olyan hullámokkal ostromol, hogy az már valóban sok. Ez már az Orkán. Azután lágy és sejtelmes akkord szólal meg a Szikszay tengeri szimfoniájában: Holdas és az Oczeánon.

Itt már kezd érződni, hogy a keret csak a képnek szab határt, a tengernek nem. Tengert sejtünk, lágyan hullámzót, a kép horizontján túl is. De még ez sem az igazi tenger, a nagy, a félelmetes, a melynek szelídsége mögött is ott rejlik az örök, a kegyetlen fenyegetés, a melynek a nyugodtsága halálos sejtelmekkel teljes.

Szikszay az ő holdas éjét még lilás tonusokkal meleggé, szinte életet lehelővé teszi, nem úgy mint Harrison, a tenger nagy, de őszinte poétája, a ki aczélosan kék hideg szineivel, sápadt-fehér holdsütéseivel az igazi tengert, az élet negativumát karakterizálja.

A kiállítás első nagy terme csupa tengerkép. És itt és ezért féltem én Szikszayt attól, hogy a magyarságát, sokan esetleg az eredetiségét is, kétségbe fogják vonni. A magyar festészetben a tenger csaknem egészen ismeretlen. A tengerfestésnek nincsenek nálunk nagy képviselői, nincsenek sajátos formái, nemcsak tekhnikája,