|
Nemzetiségi viták
Vagy huszonöten vannak a nemzetiségi képviselők a parlamentben és ez a két tuczat ember mintha kiárendálta volna magának a törvényhozást. Folyton beszélnek és folyton ők beszélnek, minden vitát elnyujtanak és minden sürgős föladat teljesítését akadályozzák, húzzák-halasztják, gátolják egész addig, a mig győzik – szuszszal. A képviselőt a szólás joga megilleti, hiszen azért küldték a parlamentbe, hogy ellenörző tisztjét teljesítse, a közdolgokhoz hozzászóljon, ha van valami hasznos, okos, életrevaló gondolata, azt előadja, ha meg valamit károsnak, helytelennek, a köz érdeke ellen valónak vél, azt megkritizálja, ellene tiltakozzék és a veszedelmes voltát kimutatssa, bebizonyítsa. A szólásjoguk tehát megvan a nemzetiségi képviselőknek is, annál is inkább, mert hivatkozhatnak arra, hogy az ellenzék szerepét a parlamentben most egyedül ők teljesítik, mert minden más párt a kormányt támogatja. Rájuk és csakis rájuk hárul tehát a parlamenti ellenőrzés egész föladata. Ha a nemzetiségi képviselők csakugyan e helyzet parancsa szerint cselekednének, csakugyan azt tennék, hogy minden megvitatásra kerülő tárgynál szakszerű, parlamentáris birálatot gyakorolnának, senkinek eszébe se jutna szemrehányást tenni nekik szónokló kedvük tultengéseért. De ezek az urak nem ezt cselekszik. Ezek az urak nem parlamenti birálatot mondanak a napirenden lévő javaslatokról, hanem a parlamenti munka minden anyagát csak alkalomnak használják egy és ugyanazon dolognak a folytonos ismétlésére. Állandóan a nemzetiségi panaszok hamis nótáját fujják, akármicsoda reform vagy javaslat is van szőnyegen, ezt ismételgetik minden alkalommal, ugy, hogy a munkásságuk úgy fest, mint egy állandó nemzetiségi izgatás a magyar törvényhozás fórumán, a képviselői immunitás védőfala mögött. Ennek az eljárásnak a forrása is, a czélja is világos. A forrása az, hogy mindenki csak azt csinálhatja, a mit tud. Ezeknek a nemzetiségi uraknak a magyar nemzet és a magyar hatóságok ellen való panaszkodás, mindennek a befeketítése és megrágalmazása, a mi magyar – ez az egyetlen tudományuk, a tanult mesterségük. Parlamenti iskolázottságuk nincs. Az az említett egyetlen tudományuk szerezte meg nekik a mandátumot, a mely mandátum csak új területet adott nekik a mesterségük folytatására, de nem adhatott nekik olyan új ismereteket, a melyeknek a segedelmével intenzívebb és eredményesebb részt vehetnének a törvényhozási munkában. Ilyesmire talán nem is vágyakoznak. Mert a czéljukat az ő egy nótájuk rendületlen és állandó fujásával is elérik. Ez a czél egyrészről a mandátumuk biztosítása odahaza a kerületeikben, másrészről a magyarság befeketítése a világ előtt, a mely műveletnek idáig a pángermán, pánszláv és dákóromán lapok voltak az eszközei. A választóik előtt ezek az urak azzal, hoyg a képviselői napidíj és a képviselői immunitás élvezetében szakadatlanul szidják és becsmérlik a magyar államot – a nemzeti hős dicsőségének fényében sütkéreznek és egyben elhitetik velük, hogy a szegény ember minden bajának, terhének, szenvedésének a magyar uralom az oka. Holott, a mi baja, terhe a tót, a szerb vagy a román embernek van, ugyanaz a baja, terhe megvan a magyar embernek is. Ez is épen úgy fizeti az adót, húzza az igát, mint amaz és a törvény is egészen egyforma mértékkel mér ez ország minden polgárának: faji, felekezeti és nemzetiségi külömség nélkül. Kifelé pedig a nemzetiségi képviselők azt a látszatot akarják kelteni, hogy Magyarországnak égetőbb kérdése a nemzetiségi kérdésnél nincsen. A mi nemzeti követeléseink jogosságának a hitelét akarják megrontani, szerte kürtölvén a világba, hogy nekünk a nemzetiségek erkölcsi érdekei iránt érzékünk nincsen. Nyilvánvaló ezekből, hogy a nemzetiségi képviselők czélja nemzetellenes, az eljárásuk pedig roszhiszemű. De viszont a taktikájuk is nagyon rosz. Ez az ő eljárásuk csak arra alkalmas, hogy elriasszon tőlük mindenkit és mindenki előtt teljesen érthetővé és megokolttá tegye, ha valami nagy türelemmel nem találkoznak. Kellemetlenkedhetnek, zavarokat is okozhatnak; de ha arra mernének vállalkozni, hogy a parlamenti gépezet nagynehezen ismét megindított munkáját okvetetlenkedéssel megakasszák; bizony rajta veszítenének. Egy nemzeti alapon álló kisebbség, maga mögött tudva a nemzet igazi akaratát, a jog és a törvény védelmében fölvehet egy ilyen harczot: de olyan kisebbség, a mely mögött nemzeti akarat nem áll, a mely a nemzet és a históriai jog ellen merne ilyen támadást, a nemzet haragjának olyan elemei kitörését idézné a fejére, a mely egyszerűen elsöpörné a küzdőtérről. A következő szónok, Hodzsa Milán, a ki a múlt országgyűlésen, a mikor a nemzetiségiek még nem jutottak szerephez, folyton magyarbarát húrokat pengetett, most, hogy huszonötödmagával ül a középső padsorokban, valósággal nekivadulva ront a magyarságnak; mai beszédében nyiltan kijelentette, hogy szerinte a magyar vezényszó rontaná a hadsereg harczképességét, de ő azért hajlandó volna ebben a kérdésben megegyezni, csak igérjük meg, hogy a hadseregben nem fogunk magyarosítani.
Egyelőre persze sem a kormány, sem a koaliczió nem siet Hodzsával a fölajánlott egyezkedést és alkudozást megkezdeni. Mivel azonban Hodzsa azt is állította, hogy a tótok a biróságnál nem kapnak igazságot, mert nem tudnak magyarul s hogy a válsztási visszaélések megtorlásáról senki sem gondoskodik, fölszólalt Günther Antal igazságügyi államtitkár s igen energikusan és a Ház zajos helyeslése mellett utasította vissza a tót nemzetiségi képviselő rágalmait. |