Tinódi Sebestyén szobra

A közül a tiz szobor közül, melyeket a király adományoz Budapestnek, most már csak három nem áll a helyén. Zrinyi Miklós, Bocskai, Bethlen Gábor és Pálffy János az Andrássy – úti köröndön, Anonymus a városligeti tó szigetén, Szent Gellért és Gellért-hegy oldalán, Hunyadi János a Halász-bástyán emlékeztetik a járó-kelőt nemzeti multunkra, Pázmány Péter , Verbőczy és Tinódi Sebestyén szobrai a szobrászok műtermében, vagy az öntödékben várják teljes elkészülésüket.

Legutóbb a Tinódi szobrával készült és Bezerédi Gyula, a Washington-szobor alkotója . A XVI.század derék lantosának érczbe öntött alakja a Népszinház előtti kis téren fog állani, Budapestnek talán legnépesebb pontján, a hol legerősebben forr és tolong a nagyváros kenyér és szórakozás után siető népének áradata.

Az érczalak – ha csakugyan volna benne valami a rég elporladt lantos szelleméből – eltűnődhetnék az idők változatain, a nemzet egész életének óriási átalakulásán; talán idegennek is érezné magától ezt a mai hullámzó tömeget, a melynek egészen mások a czéljai, törekvései, lelki rugói az élet berendezése, mint a melyek szerint ő élt egykor.

Mert a mit Tinódi egykor érzett és énekelt, az ma már mind a multak dolga, a mi életünkben nem él belőle semmi. Balassa Bálint érzései megmelegítik ma is szivünket, Zrinyi szárnyaló eszméi ma is foglalkoztatják elménket, - Tinódi hatásának elevensége együtt szűnt meg korával.

Ő benne nem volt meg semmi a költőnek abból az erejéből, a mely élteti munkáit akkor is, a mikor már rég elvesztették aktualitásukat, a mikor tartalmuk nem a jelenkor lelke többé. Sőt, valljuk meg, Sebestyén diákban egyáltalán nagyon kevés volt meg a költőből: nem adatott meg neki sem a fantázia színes ragyogása, sem az eszmék lélekbe markoló ereje, sem a nyelv művészi gazdasága.

Még annyira sem volt költő, mint a reformáczió vele egykorú apostolai, a kik versbe szedték a bibliát, párhuzamot vontak az ótestamentom és a magyar nemzet viszontagságai között, együtt és egyszerre csinálva a vallási és a hazafias propagandát, vagy elkeseredett jeremiádokban panaszolták a magyar nemzet pusztulását. Ezek hangjának legalább néha érczet ad a meggyőződés ereje, nehézkes képzelődésük megmozdul az ótestamentom költészetének hatása alatt, beszédjüknek lendületet ad a szilárd hit.

Tinódinál ennek vajmi kevés nyoma; ha nagy néha átmelegiti a szavát az érzés, a politikus érzése az és nem a költőé. Minden tekintetben alatta áll kora irodalmi szinvonalának – bármi szerény volt is az, - technikában pedig példája az ügyefogyottságnak. A vele majdnem egykorú Balassa érczes lírai tenorja mellett pedig az ő éneke olyan , mint a gyermek-gügyögése.

Nem is a benne rejlő költői értékek teszik nevezetessé a Tinódi ének-szerző pályáját. Erre talán ő sem számított, hiszen ő nem gyönyörködtetni akarta kortársait. A magyar nemzetet fenyegető végveszedelem nyomasztó légkörében, a mikor a jobb jövőnek reménye is alig látszott: a komoly és hazafias gondtól eltöltött Tinódi talán léhaságnak is tartotta volna a nemzetet a művészet csillogó játékaival tartani. Az ő korában minden szellemi és anyagi erőnek egyetlen nagy czélra kellett egyesülnie: a nemzet megóvására a végpusztulástól. Minden egyéb hasztalan pazarlásnak tűnhetett fel az ő szemében.