Két szobor

Magyar földön két új szobor érczén csillant meg először vasárnap a napfény. a halhatatlanok látható serege egy napon kettővel gyarapodott. Állították az egyik szobrot Bocskai Istvánnak kurucz hajdúk kurucz ivadékai Hajdú-Böszörményben, a másikat a hazatért fejedelemnek , II. Rákóczi Ferencznek a derék mozdonyvezetők Zólyom városában.

Ennek a második szobornak az a külön nevezetessége, hogy az – első. Mert bizonyos, hogy jön majd utána egész sor nagyobb is, drágább is, de időrendben mégis ez marad az első, a melyet Rákóczi Ferencz örök tiszteletének magyar földön emeltek. 

Gyönyörű és kedves jelenség az, nem lehet eléggé eldicsekedni véle, hogy alig múlik hét, hogy a krónikás végigtekintvén az események mappáján, tekintete ne találkoznék egy kőből vagy érczből való új alakkal, hőseink, vezéreink, nagy embereink tiszteletének egy-egy új , látható bizonyságával. a nemzeti hálának gazdagabban termő földje lett egy idő óta Magyarország, mint volt idáig bármikor.

A mivel évszázadok adósak maradtak , ime: ez a generáczió fizeti a tartozást oly igyekezettel, a mely becsületére válik a lelkének. Ilyen körülmények között az a vád vagy panasz , a mit meglehetősen sűrűn hallunk, hogy erkölcsében ez a kor gyöngébb, sápadtabb, hamvadtabb lenne, mint voltak az előző korok: aligha lehet hiteles vagy alapos.

Nem lehet lelkében rosz az a korszak, a mely meghatottan, kegyelettel keresi föl a nemzet rég elporladt nagyjait és tömegbe hordja filléreit , hogy nekik magukhoz, érdemükhöz és a nemzet hálájához méltó emlékeket állítson. Az ilyen alkotások nemcsak azokról szólnak, a kiknek halhatatlanságát hirdetik: de szólnak a korról is, a mely őket emelte.

Elmondhatjuk, hogy ez a korunk ilyen megszólalásokban nem szegény és nem fukar. Egy sereg monumentum tehet majd róla bizonyságot a jövőnek, hogy ennek a kornak a lelke nem volt üres , mert sűrűn volt mondanivalója. És a mit mondott, az nagyjainknak, bölcseknek tisztelete és fölmagasztalása.