|
Egy félbemaradt köpenicki kapitány
Voigt mester iskolát csinált. A mióta Köpenicken bolonddá tartotta a vitéz hadsereget, azóta az ő hírnevétől és dicsőségétől visszhangzanak a bérczek és a – lapok.
Nos, igen, a lapok! Mert a nyomdafestéknek szüksége van az ilyen nagyszerű szélhámosokra, akik például annak okáért felkerekednek egyszerre a csiriz és a kaptafa mellől s olyan komédiát rögtönöznek, hogy az egész világ hahotája csendül bele. A jámbor közönség csak amugy falja azóta is a köpenicki históriákat s egyik-másikban bizony meg-megindul a vállalkozási kedv. Mégis csak szép, ha ilyen hírnévre vergődik az ember! Herostratesz, aki azért gyujtotta fel Diana remek templomát, hogy a világtörténelembe belekerüljön a neve, megismétli magát s minduntalan akadnak, akik bűnt, szégyent, börtönt is magukra vállalnak a – hír kedvéért. Kivált ha a dolog egy kis pénzmagot is hozhat. Lám ezt az urat, kit fényképünk itt sikerülten ábrázol, sem hagyta nyugodni Köpenicknek merészen kigyult csillaga. Borbélylegény volt Máriássy Géza. Így hívják a mi hősünket.
A borbélység szép foglalkozás, de még sem olyan, hogy egy ambiciózus lényt kielégítene. Ott is hagyta Máriássy uram a szappanverőt s hajnyírókat és felcsapott - írónak. Figaróból tárczaíró lett. A brassói lapokban jelentek meg zsenge szerzeményei. Ugy látszik, ott az emberek türelmesebbek és szelídebbek. Bevették az írásait.
De hát a Muzsa mégis csak nagyon fölületesen csókolta homlokon a mi emberünket és Máriássy más után nézett. Gondolkozni kezdett s ez némely embernél néha sikerülni szokott. Addig-addig törte fejét, míg végre homlokára ütött. És ebben is igaza volt. Csakugyan az ő nevét is szárnyra vette a hír. De a rendőri krónikák szürke apróságai között. Máriássy ur ugyanis beállított egy szép napon Békésre a csendőrséghez. - Agárdi Nagy István vagyok! – mondotta szigoru hangon – kassai kerületi detektív. Egy pénzhamisító szövetkezet után nyomozok s a szálak ide vezettek. Gróf Wenkheim birtokán lévő zsellérségnél házkutatásokat kell tartanom s e czélból kérek csendőrfedezetet. Ezzel felmutatta a gönczi főszolgabíróság rendeletét, mely szerint Agárdi Nagy István kassai kerületi detektív megbízatik, hogy a gönczi járásban nagy mértékben lábra kapott pénzhamisításokban az ország egész területére kiterjedő nyomozást folytasson. A dolog eddig rendben lett volna. A csendőrőrsvezető azonban véletlenül Gönczről való volt s nagyon jól tudta, hogy Gönczön nincs is szolgabíróság. Roppant gyanusnak tűnt fel neki tehát az előkelő idegen, aki közömbösen fujta czigarettája füstjét. És … a „detektív” egyszerre csak azon vette magát észre, hogy a csendőrfedezetet megkapta. Igen, csakhogy a csendőrök biz őt magát vették fedezetük alá. Az őrszobán tartották s el nem mozdultak többé mellőle. Hiába fenyegetőzött. - Ebből nagy bajok lesznek – erősítgette szemrehányón – így nem szabad egy hatósági emberrel bánni. A csendőrök azonban nem tágítottak s egy-két óra mulva a „detektív” már ott tartott, ahol a beismerő vallomás kezdődik. Egyszóval alaposan felsült nagyszerű tervével. Milyen bájos dolog lett volna a csendőrsegédlettel – lopni! Még le is csukatott volna egy pár vagyonos gazdát, pénzüket szépen „bűnjelként” lefoglalja, aztán….üthették volna a nyomát. Ez mind igen szépen volt kigondolva papiron. Csak álom volt! És Máriássy most megint szeretne tárczákat írni vagy már azt sem bánná, ha megint szappanhabot verhetne. Hja! Köpenicknek ugylátszik egy a sorsa! Ami a végén nem sikerült Voigt mesternek, az már az elején is csütörtököt mondhat egy olyan szerény kezdőnél, mint aminő – hiába tagadja – Máriássy Géza. És mindez nagyon jól van. Így legalább tárczákat sem fog írni. |