A liszaboni gyász

Dom Carlos portugál királynak és Luiz Filippe trónörökösnek holttestét már örök nyugalomra helyezték a lisszaboni Pantheonban, a portugál királyi család sírboltjában.

A temetési menet nagyszerű volt. Katonai és polgári hatóságok, az idegen államok követségei és óriási néptömeg vett részt a menetben. A portugál királyt, a ki két héttel ezelőtt még a legnagyobb gyűlölet középpontja volt, megsiratta a portugál nép.

A halál egy pillanatra kiengesztelte a legvadabb republikánusokat is. De bármennyi is volt a virág és a könny, a temetési menet nem volt teljes. Hiányoztak abból Mária Pia és Amália özvegy királynék, Mánuel király és Alfonzo, oportói herczeg, a király nagybátyja: ők nem vettek részt a menetben.

Csak a templomban bucsuztak el drága halottaiktól, de ahhoz nem volt elegendő bátorságuk, hogy utolsó utjukra is elkísérjék azokat. Féltek az esetleges merénylőktől, nem akartak a letiport, de ki nem írtott forradalmárok czéltáblája lenni. Egy régi portugál szokásra hivatkoztak, a mely megtiltja a legközelebbi rokonoknak, hogy halottukat elkísérjék a temetőbe.

Miután elvégezték imájukat a meggyilkolt király és a trónörökös ravatala mellett, zokogva mentek ki a kápolnából és csak a palota ablakából nézték, mint viszik utolsó utjára szeretteiket. Az oportói herczeg a kastély kapujából nézte a fogatokat s addig állott ott, a míg szeme elől a legutolsó kocsi is eltűnt, aztán nem bírván tovább fékezni indulatát, sírva fakadt s a körülötte állók is valamennyien sírni kezdtek.

Mikor a halottaskocsi arra a helyre ért, a hol a merénylet történt, a lovak egyszerre megállottak és csak nagy nógatásra folytatták utjukat. Ez a kinos inczidens még a kevésbé babonás embereket is megrémítette.

A holttestet a Szent Vincze székesegyházban szentelték be, a szertartás ötödfél óráig tartott. A tömeg a temetésen nyugodt volt. Egy merénylőt állítólag láttak a templomban, a főoltár közelében. De erről nem bizonyos, hogy merénylő volt és egyéb inczidens nem is történt.

A királyi ház gyászát respektálták a forradalmárok és a köztársaságiak, akik azonban szervezkednek a döntő csatára, a mely szerintük nincs is olyan távol. Egyáltalában nincsenek megelégedve az uj kormány ama törekvéseivel, hogy az a kormányt helyreállítsa, az ő czéljuk az, hogy megszüntessék a királyságot, a mostani állapotot csak fegyverszünetnek tekintik.

Ezzel a tarthatatlan helyzettel tisztában vannak egyébként a királyhű pártok is, a kik lapjaikban teljes bűnbocsánatot és amnesztiát követelnek a politikai foglyok számára, mert csak így képzelhetik el, hogy az ország nyugalmát helyre lehet állítani és a lakosság zömét az uj királynak megnyerni.

Hiába panaszkodik az özvegy királyné, amért élve-halva nem kerítették kézre az összes merénylőket, valószínű, hogy a mai viszonyok mellett ugyis megmenekülnének az igazságszolgáltatás sujtó kezéből.