Gonosz Tibike

A mult évben nyolcz suhanczot hoztak be a főkapitányságra a detektívek. Szurtos, rongyos gyermekek voltak, kik sunyi alázattal álltak meg az ügyeletes rendőrtiszt előtt.

A haszontalan nebulók kirakatokat nyitogattak álkulcscsal est idején, s az utcza lányainak is jutott kegyükből s pénzükből. A legfiatalabb volt köztük Tibike – Götz Tibike – a banda esze és bátorsága. Tizenhároméves volt mindössze, de prima tolvajtehetség, kit hasonszőrű társai között általános tisztelet és becsület vett körül.

Pedig szelíd és okos szemei voltak, s bizonyos a szigoru rendőrfogalmazó is ellágyult, mikor erre az utszéli csibészre ránézett, ki az utcza porában talán hamarább tanult meg tolvajnyelven gagyogni, mint más beszéden.

S nem is csukta le. A börtön rossz iskola. A ki odajut, csak még jobban barátkozik a bűnnel.
- Akarsz tisztességes ember lenni? – kérdezték Tibitől.
- Igen – felelte Tibi habozás nélkül.

A tisztességes ember mind jó kaputban jár, van ennivalójuk, a rendőr nem bántja őket….A tisztességes ember képe így rajzolódott le Tibi elméjében. Hát miért ne próbálná meg ő is?! És boldogan ment el azzal az urral, a kit a Gyermekvédő Liga érte küldött.

Nagyon jól is érezte magát a tiszta szép gyermekmenhelyen, lent Szombathelyen, hol nem gorombáskodnak, mindenki olyan jó az emberhez, s még mesterségre is tanítják az embert. Később azonban már ugy találta, hogy kicsit unalmas a dolog. Aztán mégis csak folyton parancsolgatnak az embernek.

Pontosan kell felkelni, tisztán kell járni, ne adj isten, hogy az ember rágyujtson egy czigarettára, még imádkozni is kell, mikor pedig olyan szépen kacsintgatnak a kis lányok… Nem élet ez a tisztességes élet! – sóhajtott fel meggyőződéssel Tibike.

Közben felhívták Budapestre a tárgyalásra. Ama bizonyos kirakatnyitogatások miatt. A bíróság egy évi fogházra ítélte. Muszáj volt, a törvény paragrafusa kötelez. - Formadolog az, fiam – szólt jóságosan a bíró – ugy is a menhelyen maradsz. Hát ott töltöd ki azt az egy évet.

Tibi hálás volt s megköszönte. S ezzel vígan indult el a Ligának egy emberével a keleti pályaudvarra.
A mint a nagy emeletes bérkaszárnyák között haladt, furcsa érzések lepték meg. Mint kiben az emlékek zsonganak fel! Sebesen robogtak a villamosok. - Bárcsak felkapaszkodhatnék! – sóhajtott Tibi.

- Esti Ujság! A Nap! – kiabálta össze-vissza futkározva megannyi gyerek-rikkancs. Oh bár csak köztünk szaladgálhatna. Most egy gyümölcsös kofa mellett ment el. Az asszonyság nagyban pörölt valami fehér-néppel. Milyen nagyszerüen lehetne most egy narancsot ellopni!

Az Almássy-téren mentek át. - Nini! Ott a Pista! a Tóni! Régi kenyeres-pajtásai. Azok is meglátták a szomoruan ballagó Tibit. Szánakozva néztek rajta végig, aztán gunyosan felkaczagtak.
- Tibi, mi lesz belőled? Az uj javitóban vagy? No elég mafla vagy hozzá. Gyere egy kis szenkre…

Az ingerkedések végleg elkeserítették Tibit. És egyszerre se szó, se beszéd, míg kisérője, a ki addig is kényelmesen vette dolgát, elbámészkodott, megugrott. A pesti utczák közzé, a pesti csibészek közzé…az ő otthonába, az ő földijeihez.

Este már lopni mentek. A Király-utczában kinyitottak egy kirakatot. Rövid ideig tartott a jó mód. Harmadnap Tibi a rendőrségen volt. És most már irgalmatlanul lezárták.
- Javithatatlan gonosz! – mondták rá.
- Pedig csak honvágyat kaptam, a magambeliei köré akartam jönni! – felelte a gonosz Tibi sürü könyhullatás közepette.