A középkor művészete

Az emberiség különböző fejlődési fokozatain különbözőkép oszlik meg a művészetek különböző ágainak szerepe is. A szerint, hogy mire van az egyes kulturfokokon inkább szüksége az emberiségnek s a művészi kifejező eszközök gazdagodása melyik ágnak kedvez, hol az egyik, hol a másik művészeti ág fejlődik ki erősebben.

A félig mesés őskorban, a keleten, a régi Babilonban és Egyiptomban az építészet volt az uralkodó. A szobrászat és a festészet még csak dadogott, megfelelő anyag, a szemlélet fejlettsége híján csak kísérője volt az építészetnek, annyira, hogy egyes nevezetes szobor-alkotásai is inkább architektonikus természetűkkel, mint szobrászati formáikkal hatnak.

A görögök plasztikai érzéke hallatlan módon föllendítette a szobrászatot, kiszabadította az architektura békóiból, díszítő elméből önálló művészetté tette, sőt a görög szellem alkonya felé, mikor a kialudt ősi hit már nem kívánt nagyszerű templomokat, rávetette az egész művészet hangsúlyát.

A keresztény középkorban, a mikor az új hitnek új templomok kellettek, az új vallásos érzések új hangulatot teremtettek, az uj világnézet uj szemléleti módot hozott világra, ismét az építészetre helyeződött át a hangsúly.

Az emberi szellem művészi szükségérzete abban keresett kielégülést, hogy nagyszerű csarnokokat, hatalmas boltíveket, égbe nyúló tornyokat emelt Isten dicsőségére s a szobrászat és festészet ép úgy alárendelt, főleg díszítésre való szerepre jutott az építészettel szemben, mint a hogy a filozófia szolgálója lett a theologiának.

A három közötti viszony csak a renaissanceban jut teljes egyensulyra, a mikor először érvényesül a maga igazi jelentősége szerint a festészet, megerősödve az új technikák, főleg az olajfestészet föltalálásával.

A három testvér-művészet aztán együtt haladt, harmonikusan kiegészítve egymást, egészen az újkorig, a mikor előtérbe nyomul a festőművészet. A modern kor művészetének egyik jellemző vonása épen az, hogy az ecset művészete játsza benne a főszerepet, mellette a szobrászat részben, az építészet pedig mondhatni egészen háttérbe szorul, minden kornak megvan a maga lelkéből fakadt építészete, csak a XIX. századnak nincs.

---

Az empire izlés kimulta óta az építészet története minden erölködés mellett is nem egyéb, mint régi formáknak ismétlése, fölevelenítése, az építészet csak félig építész , másik felében archeologus. Csak a legújabb időben próbálkozik egy újító mozgalom, mely a modern kornak a maga nyelvén akarja megszólaltatni az architektonikus érzést és gondolatot.

Mai viszonyainktól semmi sem áll tehát távolabb művészi tekintetben, mint a középkor, a maga hatalmas, egészen eredeti, a maga lelkéből való építészetével, a mely roppant tömegeivel, az egész lelket megragadó nagy érzéseivel és formanyelvének csodás gazdaságával szinte elnyomja az összes többi művészeteket, - még a költészetet és zenét is.

A középkornak mystikus sóvárgása a kereszténység eszméi és érzelmei tartalmának művészi kifejezésére teremtette meg előbb a román, aztán a gót stilust s a népvándorlással Európába jutott s itt kereszténynyé lett népek szellemének érvényesülése mintegy visszahatásul az ókor görög-latin szelleme ellen a képzelet új szineibe és új formáiba öltöztette az emberi gondolatot.

Talán ép ez ellentét erejénél fogva izgatja a modern embert annyira a középkor művészete. Soha annyit nem foglalkoztak a román és gót stilű építményekkel, soha annyi figyelő szem nem vizsgálta a régi dómok boltíveit, komor oszlopsorait s soha annyi gondolkodó agy nem emésztődött azokon a problémákon, melyeket ezek a komor és fönséges alkotások lépten-nyomon fölvetnek.

Épen kapóra jön tehát a magyar olvasóközönségnek is az a hatalmas könyv, mely mint a Beöthy Zsolt szerkesztésében megindult négy kötetes nagy műtörténeti kézikönyv második kötete most jelent meg s a középkor művészetét tárgyalja.

A nagyszabású mű, mely hatszáznál több lapra terjed s tömérdek kiválóan sikerült szövegillusztrácziót, képmellékletet, színes műmellékletet foglal magában, mint az ily nagy műveknél ma már világszerte szokás, több szakember közreműködésével készül.

Az iszlám művészetét Egyiptomban élő s ott kiváló tudományos állást betöltő hazánkfia, Herz Miksa Bey írta s ez a rész magában is különös értéket ad a műnek, mert meglátszik rajta, hogy szerzője egyike a tárgy legalaposabb ismerőinek.

A többi részek közül az ókeresztény kort, a román kort és csúcsíves kort Császár Elemér és Csányi Károly irták, még pedig úgy, hogy Csányi dolgozta fel az építészetet, Császár a többi képzőművészeteket. Csak a gothikus építészet megirását bizták Zsámboki Gyulára. Külön nagy fejezet szól a középkori magyar művészetről, melyet Divald Kornél dolgozott ki.

Ez az első ily bő terjedelmű összefoglalása a magyarságművészi törekvéseinek a középkorban s a magyar szempontoknak ez a kellő figyelembe vétele az, a mi a nagy művet a művészet iránt érdeklődő magyar közönség számára nélkülözhetetlenné teszi, mert ezt természetszerűleg nem találja meg semmiféle hasonló természetű külföldi munkában.

Láthatjuk e részből azt is, hogy mily gazdag volt művészi kulturánk e régi korban, nemzeti királyaink uralma alatt s mily hatalmas művelődési fejlődése volt az, a melyet a török betörése megakasztott.

A nagyon becses könyv maga is kulturánk haladásának örvendetes jele, tartalmassága, jeles feldolgozása tudósaink buzgalmát dicséri, az pedig, hogy ily nagyszabású és költséges munka ily szép kiállításban megjelenhetett, arra vall, hogy a közönség is komolyabban érdeklődik az ilyen nagyobb elmélyedést kivánó dolgok iránt is.