|
Canova - Születésének százötvenedik évfordulóján.
Most telt be százötven esztendeje, hogy az olasz szobrászat kitűnősége: Antonio Canova megszületett. Alig van rá példa, hogy egy művésznek a dicsőségből és a köztiszteletből annyi jutott volna osztályrészül, mint Canovának. A barokk korban a szobrászatban uralkodó motivummá lett a festői elem, mely a helyes művészi ízlés és formaképzés helyett bizarrságokat teremtett a szobrászatban. Kezdetben Canova is a barokk izlés hatása alatt áll, de legalább nem akarta utánozni többé hatalmas márványtömbökben a bárányfelhős égboltozatot, vagy az örökké morajló tengert.
Egészséges művészi érzéke és tudása csakhamar elkalauzolták a klasszikus kor nemes és egyszerű formáihoz. Megteremtője lett egy új művészi iránynak, melyben több az élet, több az igazság és nagyobb a vonalak harmóniája, mint a mennyit a renaissancera következő átmeneti időszak szobrászata felmutatni tudott. Az 1757 –ben született Canova korán árvaságra jutott s kissé nyers lelkületű, rideg és zárkózott természetű nagyatyjához került nevelésbe. Itt edződött meg az életre s itt fogott először vésőt a kezébe. Innen Giuseppe Toreltihez ment, majd Giovanni Ferrari műhelyében inaskodott, kiknél ha nem nyert is valami magasabb kiképeztetést, de mindenesetre nekik köszönheti a véső és a márvány kezelésében elért kitünő technikáját, melylyel Velencze művészi köreiben már tizennégy éves korában feltünést keltett. Az ifjú Canova még csak a kőfaragás inaséveit élte, a mikor meczenásától, Giovanni Faliertől az első megbizást kapta. Orpheus és Euridice szobra volt az első nagyobb kompoziczió, melylyel szükebb körben elismerést aratott. „Kegyelem-kenyéren éltem eddig, hányódtam, vetődtem, sok nyomoruságot láttam, egy falat kenyérért dolgoztam csupán, de megvoltam elégedve, mert úgy érzem, hogy becsületes munkával volt az a kenyér megkeresve.” Így ír önmagáról egyik levelében a serdülő Canova akkor, a midőn már kézzelfoghatóan látja, hogy szabadulóban van a nyomoruság vasmarkából.
Második megbizatása Pietro Pisani-tól a San Mario procuratorától eredt. Szinte a lázas vizió erejével alkotta meg első mesteri munkáját: Daedalust és Ikarust. Felfogásban, kivitelben háborút üzent ebben az alkotásában a barokk stil tévelygéseinek. Ezzel kereste meg az első nagyobb pénzösszegét és az nyitotta meg művészetének ragyogó pályáját, szerencsés kialakulását. Derült, klasszikus perspektiva kellett ezután forrongó lelkének. Vés, olvas, rajzol szüntelenül. Ez lett vágyainak központja. Sokat tanult Winckelmanntól, megismerte a klasszikus kor tisztaságát, hatalmas és egyszerű vonalakból alakuló művészetét s jól tudja, hogy minden művészet legmagasabb iskolája az örökváros falai között van. Pártfogói révén csakhamar elhagyta Velenczét s 1779-ben már Rómában volt, csodálatos szorgalommal dolgozva az akadémia rajztermeiben. Hamilton Gavinhoz, a nagyhírű, divatos festőhöz szegődött, kinek klasszikus műveltsége jelentékeny hatást tett Canova művészetére, egyéniségének fejlődésére. Csakhamar elhagyta meczenásait, különösen Girolamo Juliannak fordított hátat, a ki négy évi ellátás fejében Velencze számára antik művek másolására akarta kényszeríteni az önállóságra törekvő mestert. „ Magam lábán akarok járni, - mondotta Canova.- A kopiáknál kimondhatatlanul szenved a művész egyénisége és a ki csak fordításokon gyakorlja magát, az sohasem lesz igazi poéta.” Canovának a ragyogó Hellasz soha le nem tűnő művészete lebegett szemei előtt. Ezért nevezték el Canovát édeskés Phidiasznak. De ha nem tudott is mindig jellemzetes lenni a kifejezésben, lelkesülésével s erős szenvedélyével a forma iránt, gyorsan tett szert a népszerűségre és sikerre.
1802-ben már Napoleon vendége volt Párisban. Mint ünnepelt és divatos művész vonúlt be a franczia fővárosba. Elkészítette a császár szobor-portraitját. Dicsőitették, ünnepelték mindenféle, megrendelésekkel halmozták el, melyek közül azonban csak azokat fogadta el, a melyeket ki nem kerülhetett. A mikor visszatért hazájába, már készen várta az új kitüntetést. A pápa Róma városa és az egyházállam „ inspettore delle belle arti-nak nevezte ki, mely tisztság Raffael neve által lett a nagyobb elismerés fokmérőjévé. A „ Di San Luca” akadémia pedig a „ Principe perpetuo del l'accademia” czímet találta ki számára . Ennyi czímtől, ennyi dicsőségtől Canova nem lett mámorossá, hanem továbbra is klasszikus studiumokba merülve, fáradhatatlanul dolgozott újabb és újabb kompoziczióin. Alkotásai gyors egymásutánban kerültek a nyilvánosság elé.
Nevezetesebbek:
Művészetének egyik legszembeötlőbb fogyatkozása a túlzásba vitt idealizálás. Mindamellett nagy hasznára volt a helyes felfogásra való törekvésével kora művészetének, s habár nem teremtett iskolát, legalább megjelölte a szobrászat helyesebb útjait. Életének utolsó éveiben Itália szerte kallódott műkincseinek egybegyűjtésén fáradozott. A pápa megbizásából Francziaországba ment; a honnan 69 antik szobrot, 10 értékes festményt és 461 darab kéziratot sikerült visszaszereznie. E nem remélt eredmény Canovának újabb diadalt és még nagyobb népszerűséget szerzett egész Olaszországban.
A pápa kinevezte Ischia marchesévé, a római szenátus indítványára pedig neve belekerült a Capitolium aranykönyvébe. Ez a kitüntetés volt Canova szereplésének és ünnepeltetésének utolsó felvonása. Az agg mester komoly beteg lett; elhagyta Rómát, lelke visszasóvárgott Possagnóba, hol szomorú inaséveit töltötte. Útnak indult, de csak Velenczéig tudott eljutni. Gyötrő betegsége erőt vett rajta, letették Antonio Francesconi házában, ápolták, gondozták. Betegágyánál egybegyűltek Velencze legtudósabb orvosai, de már nem tudtak rajta segíteni. Antonio Canova az olasz szobrászat ünnepelt mestere. |