Zemplényi Tivadar képei

A rohamosan – szinte talán túlontúl rohamosan – fejlődő magyar kulturéletben Zemplényi Tivadar immár a régi mesterek közé számít. Nem ugyan éveinek számánál fogva, hiszen a művész még alig, hogy túllépte java férfi korát, de két évtized óta alig volt kiállítás, melyen munkáival ne találkoztunk volna s művészete megkapta már a legnagyobb elismerést, a miben magyar festőnek része lehet: elvitte a nagy aranyérmet is.

Annál szebb fényt vet a művész tehetségére és nemes becsvágyára, hogy ilyen művészi múlt után fejlődésében egy perczre meg nem állt s mint azt a „ Könyves Kálmán” termében rendezett kiállítás mutatja, még egyre újabb és újabb területeket hódít meg biztos ecsetjével.

Ez az állandó fejlődés azonban nem úgy értelmezendő Zemplényinél, mint a legtöbb modern magyar művészeknél, a kik máról-holnapra irányt változtatnak; behódolnak minden divatos áramlatnak s szinte ruha gyanánt változtatják művészi meggyőződésüket, elveiket.

Zemplényiben van bizonyos szolíd, konzervativ vonás, de ez a konzervativizmus a legtiszteletreméltóbb, mert nem dobja el a ma eredményeit a holnap ismeretlen délibábjaiért, hanem mindig a tegnap alapköveit építi fel, a mát. Ez az igazi fejlődés, - nem az a türelmetlen ugrándozás, mely egyik ösvényről a másikra szaladgál, a nélkül, hogy akár egyik utját is végigjárná.

Ez is temperamentum, ha nem is oly izzó, lobogó, mint a vakmerő újítók fanatikus láza, mely mindent lerombolt, a mi a tegnaphoz köt bennünket s eleve megmámorosodik a holnap még oly ismeretlen minisztériumaitól is.

A magyar földnek a magyar parasztnak s a föld munkás asszonyainak hymnusát énekli a szinek nyelvén legszivesebben s ez a tárgykör bizonyos magyar zamatot ad munkáinak. De a tárgykörön kívül, mely a pikturában végre is másodrendű, festői egyénisége is erős nemzeti sajátságokat mutat.

A magyar paraszt komoly, széles, méltóságos, néha kissé tempós temperamentuma szól le hozzánk ezekről a vásznakról s ha nem tudnánk is, hogy Zemplényi nem tartozik a külföldet járó magyarok közé, képei beszélnék el, hogy legszivesebben a magyar falu üde levegőjében él. Talán ez a levegő edzette ilyen erőssé, ilyen komolylyá, ilyen becsületessé, mint a minőnek máig megmaradt s hihetőleg ezután is megmarad.