A gondos apa
A vonat Fiume felé robogott. Forró kánikula idején annyi magyarnak eszébe jut Kossuth: Tengerre magyar-ja, s ezrével zarándokolnak a kék Adria felé. Van ott bőven élvezet. Horvát gajdolás, éneklő olasz szó… silány étel, méreg drága szállodák. A nap is keservesen tüzel. Közbe meg egyre ürül a bélelt tárcza. Kell-e annál több és jobb? Szóval nyaralunk.
Mivelhogy ez pedig ma már kötelesség, a vonatok zsufolásig telvék.
Történetünk hőse, egy öreg ur is, egy szép napon behelyezkedett a kupéba. Csak ötödmagával ült a szakaszban, mivel a többi kinnt rekedt a folyosón. Az ülőknek sem volt azonban kellemes soruk. Mintha azok a dagadó párnák is magukba szivták volna a kánikula minden melegét. Különösen az öreg ur érezte magát rosszul. Idegesen fészkelődött ide, oda. Egyszerre mégis felderült az arcza. Mentő ideálja akadt.
- Menjünk az étkezőbe!
A szót tett követte, sőt a barátságos felhívásra egy fiatal ember is felkerekedett. Ő is az étkezőbe tartott. Ezt a megoldást a többi utas is szivesen vette, s kiki annál kényelmesebben helyezkedett el. Jó óra mulva visszajött a fiatal ember.
- Ott hagytam még az öreget! – magyarázta – okvetlen még egy sör erejéig akar beereszkedni. Nekem már elég volt. Ilyenek az öregek. Mindig többet kivánnak, mint mi…De nini! Ott lóg az öreg felöltője s benne a tárczája. Messziről megláttam. No most megtréfálom az apámat. Kiveszem a tárczáját. Biztosan keresni fogja, ha visszajön. De ne szóljanak, hadd ijedezzék hadd üssön lármát tolvaj után! Majd a végén megvigasztalom. Jó viccz lesz!
Ezzel a tárczát kivette és a saját zsebébe csusztatta.
- Kimegyek a folyosóra friss levegőt szívni! – folytatta és kiment.
Vagy egy órába tartott, míg az öreg ur visszajött.
- Nem használ az ital sem! – konstatálta – az ember még jobban izzad.
Ezzel ledőlt, s már-már szunyókálásba fogott, mikor tekintete hirtelen megakadt a felöltőjén. Eszébe jutott, hogy a tárczáját a nagy pénzekkel abban hagyta.
- Bizony könnyelműség volt, - morfondírozott – mikor annyi zsebtolvaj jár a vonaton. Nézzünk csak utána!
Egész elhűlt, mikor üresen találta a zsebet.
Az utasok pedig kezdtek jól mulatni.
- Megloptak! – riadt fel az öreg.
Az utitársak most már kaczagtak.
- De hát hogyan lehet ezen kaczagni? Nem értem az urakat. Kerek hatszáz korona volt abban a tárczában.
Az utasok még jobban vihogtak. Végre egyik megszánta a vergődő öreget.
- Nincs semmi baj! – vigasztalta – a fia vitte el. Vicczet akart csinálni.
- De nekem nincs fiam.
- Hát az a fiatal ember, kivel együtt ment az étkezőbe?
- Azt azelőtt sohasem láttam…
Most már az utasokon volt a sor elképedni.
Persze tüvé-tették a vonatot a fiatal ember után. Késő volt. Kiderült, hogy az ügyes zsebtolvaj már jóval előtt egy állomáson leszállt a vonatról.
