Másodszor irunk a készülő háboruról, de amint a dolgok e pillanatban állnak, azt hisszük, nem utóljára.
Gazdasági érdekeink szempontjából mérlegelve a szerb-osztrák-magyar háboru esélyeit, első sorban azt kell különösen kiemelnünk, hogy háboruban elvesztegetendő emberéletben és pénzben egyáltalán nem bővelkedünk.
A kivándorlási láz tömérdek munkaerőt rabolt el és béke idején is nagyon érezzük azoknak a munkáskezeknek a hiányát, melyeket a militarizmus egy-egy időre a munkától elvon.
Ami pedig a pénzt illeti ebben még kevésbbé bővelkedünk.
Ugy Ausztria, valamint Magyarország ugyszólván hitelből él, ujabb államkölcsönök sürün követik egymást, pedig nagyon távol állunk attól, hogy a gazdasági fejlődés érdekében szükséges beruházások céljaira, a többek közt a vasuti mizériák megszüntetésére szükséges költséget összehozzuk.
Azt pedig ne higyje senki, hogy a Szerbiával folytatandó háboru nem kerül sok vérbe és sok pénzbe. Helytelen dolog ezt a háborut az egérnek az oroszlánnal való harcához hasonlitani, mert a monarkia bizony nem oroszlán, Szerbia pedig nem egér.
A háboru tehát igen nagy vér- és pénzáldozatba fog kerülni.
És itt figyelembe kell vennünk azt is, hogy ebben a háboruban, még ha területileg elszigetelt marad is, – nemcsak a kis Szerbiával és a még kisebb Montenegróval lesz dolgunk.
De vizsgáljuk a háboru végeredményének következményeit.
Hogy Ausztria-Magyarország ebből a háboruból győzelmesen kerül ki, az iránt nem lehet kétség. De mit ér nekünk gazdasági szempontból ez a győzelem? A háboru költségeit sem leszünk képesek behajtani és általában semmiféle kárpótlásra nem számithatunk.
Szerbiát okkupálhatjuk, de ezzel csak terheink, költségeink, gondjaink növekednének, anélkül, hogy a legkisebb gazdasági előnyre is számithatnánk. Még az az előnyünk sem lenne meg, amit Boszniában és Hercegovinában ezeknek a tartományoknak gazdag természeti kincsei kiaknázása révén — sajnos, nem a magyar, hanem az osztrák ipar — elért.
