Lánczy Ilka

Azok közül a szinésznők közül való volt, a kik csak egyszer ríkatják meg a közönséget. Akkor, a mikor meghalnak. A míg élt és játszott, a hatása a derű volt. Nem a hangos kaczagás, hanem a hangtalan mosoly, a melyet egy igen finom, igen megértő, fölöttesen elmés egyéniség megnyilatkozása rajzol az ajkakra. Mert Lánczy Ilka ilyen egyéniség volt.

Nagy alakító képesség nem lakott benne. Változatos, sokféle, a megismerhetetlenségig átmásuló lenni nem tudott. De föl volt szerelve vagy meg volt áldva egy más nagy tulajdonsággal: egy rendkívül vonzó, mindig érdekes, melegen közvetlen, finom és lebilincselő egyéniség adományával. Ez az egyéniség alkalmas volt rá, hogy belőle eredőnek tudjunk érezni minden szépet, okosat, sugárzót, elméset, a mit a poéta ékesszólása és ötletessége az ajkára adott.

Olyan volt a megjelenése, az alakja, a mozdulata, a szeme, a hangja, hogy mennél finomabbat, ötletesebbet mondott a szinpadon, ezt annál inkább az övének, az ő saját mondásának éreztük. Olyan tulajdonságok, a mely egyrészről erősen meghatárolja az ábrázoló képesség terjedelmét, de másrészről ezeken a határokon belül a legnagyobbra, a tökéleteshez legközelebb állóra képesít.

Lánczy Ilka valóban nem is játszhatott sokfélét, de a mi szerep talált az ő egyéniségéhez, abban olyan alakításokat produkált, a melyeket feledhetetleneknek érzünk. Bizonyára lehet másként is csinálni; de a hogyan ő csinálta, annak a bája, varázsa, sajátos finomsága vele együtt örökre eltűnt.

Ez a művészet vesztesége a halálában, azok pedig, a kik nemcsak a deszkákról ismerték, művészi egyéniségével harmonikusan értékes, kedves, finom, vonzó emberi egyéniségét is siratják. Lánczy Ilka negyvenkét éves volt. Életének nagyobbik fele a színpadon telt. A Nemzeti Szinház most elhagyott, régi épületének udvarából temették, a honnan társai más hajlékba tértek, ő pedig a temetőbe költözött.