Szentirmay Elemér 1835-1908

A régi nagy nótaköltőknek utolsója is meghalt, talán a legnagyobb valamennyi között. A magyar gentrynek egyik legszebb, legkedvesebb typusa, a nótakedvelő szállott vele sírba, csak hogy – csak úgy mint Simonffy Kálmánnál – eredeti alkotó és teremtő dalköltővé emelkedve és finomulva. Mikor fellépett, Budapest mulatása a Czigányzenén kívül – nagyrészben zsidó-német volt, egy bécsi külváros éjjeli életének keletibb, tehát romlottabb mása; mikor ő és Blaháné elfáradtak, a mulató Budapest már magyarrá lett: kettejük nagy érdeme.

Mert Blaháné nélkül nem tudjuk őt elgondolni; a bűvös lant Szentirmayé volt, de a híres láda, a mely azokat országra szólón elterjesztette, a Blaháné nótás ajka volt. Tóth Ede és Csepreghy utánzói írtak népszinműveket, a melyekben az egyedüli elmulhatatlanok és hervadhatatlan értékűek a Szentirmay Elemét nótái; pl. melyeket a „Nótás Katá”-ba írt. Csupa bűbáj, csupa poézis; népköltészet és népzene, a mely egy nagy, istenáldotta tehetségben leszűrődik, megtisztul és örökszéppé finomul; "Zizeg a nádas Tisza mentén hódvíz partján”, „Fürjecske szól a búzában, pittypalaty, pittypalaty, pittypalaty!” és a hűvös nyári reggelen „Fehér galamb szállt alája” hogy a kedves kezéből búzát szedegessen.

Az ő szövegeit idéztem, pedig a kristályosodó aranyként rárakódott édes dallamokat kellene idéznem. A „Plevna nótát” („Ne menj el”), a toborzó rhythmusúakat („Hogyha és a dalos madárt hallgatom”), a bánatosokat, a víg csárdásokat, a gyöngéden enyelgő negédeseket („Csongrádi kis barna”); de ki győzné mind elszámlálni? Egy nagy dalköltő egyénisége oly kimeríthetetlen, mint a természet maga és a lélek, a melyeket dalaiban visszatükröztet.

Vadosfai és Zsidi Német János a Dunántúlon született. Fiatal korában ( nem 1863-ban, mint bemondásom alapján művemben írtam, hanem már 1857-ben ) kezdett nótákat, különösen csárdásokat írni, de virágkorát a hetvenes évek elején érte el, a mikor mint nótaköltő a közismertté vált Szentirmay Elemér nevet kezdte használni.

Nem is volt aztán sikere annak a népszinműnek, a melyben Blaháné nem énekelt az ő csodaszép nótáiból. Költői ereje idősebb korában is csak mennyiségre lankad, de nem minőségre. Mikor pár év előtt működését méltattam, levelezésbe lépett velem és beküldte legújabb nótáit; nem érzett azokon az öregség, friss volt az, mint a májusi gyöngyvirág: egy örökifjú kedélynek dalos megnyilatkozása.
Körülbelül 400 nótája mindig fog élni; bár testét eltemettük, ez mégsem halál; búcsúzunk egy testtől és üdvözlünk egy halhatatlant.

Dr. Fabó Bertalan.