|
A Petőfi-család temetése
A Petőfi-társaság kegyelet, a nemzet és főváros áldozatkészsége egy sírba gyűjtötte mindazok megszentelt hamvait, kik a Petőfi kedvesei voltak, nagy szívéhez legközelebb állottak. Az ő családtagjai örökéletét költeményei bizosítják. Az édes szülék, kedves Pistika, a feleségek felesége s a lelke szép kis ága szimbolumokká lettek; a tiszta családi érzés örök szimbolumaivá. Ezért volt a mult szombati temetés apothoesis, Petőfi költészetének újabb apothoesisa. Méreteiben hatalmas, egyszerűségében fejedelmi, nyugalmában mélyen megható volt ez a csodálatos gyászünnepély, mely az elmúlás birodalmában életet hirdetett. A léleknek, költészetnek, művészi szépnek örök életét.
Egy sírba került a jó öreg kocsmáros István fiával az anyai szeretet tiszta glóriáját viselte. Tudjátok-e, mikor fejezi ki Julia költője legigazábban határtalan szerelme végtelenségét? Méltó elismerés illeti a Petőfi-társaság vezetőségét. Az ő önzetlen fáradozásuk tette lehetővé, hogy a Kerepesi-temetőben a kegyelet új oltárt emelt Petőfi kultuszának. A törvényhozás, kormány, főváros, tudományos és művelődési egyesületek illusztris képviselői a jelen Magyarország tiszteletét hozták el az új sír nagy halottainak. A nemzet jövője, az ifjuság is elhozta a maga egyszerű virágait az ifjúság örök költőjének tiszteletére. Száz fiatal leány néma csendben egy-egy babérágat dobott a frissen hantolt sirra s nem együnk kebeléből szállt fel a sóhajtásszerű fohász: Legyen gyümölcs a fán, melynek van virága! Szitáló esőben oszlott szét a közönség. Csak a koszorúk maradtak a még jeltelen síron. A kalmár szellő felkapta a virágok illatát s felvitte a magasba, a felhőkön túl, abba a csillagkörbe, hol az ő nagy lelke: a szabadság és szerelem örök himnuszát énekli. Miklós Elemér. |