A kellemetlen ajándék
….Karácsony estéje után való nap egy prémes női kabátot hoztak be a főkapitányságra. Rendőr vitte s jelentésben számolt be a kabátról.
„Alázattal jelentem, - írta – hogy ma hajnalban czirkálásom közben a B.-utcza 5. sz. ház előtt a járdán találtam a / alatt csatolt kabátot. A kabát netalántán az ötös számu ház II. emeletén lakó Z. fűszerkereskedő nejéé. Az alatta lakó első emeleti partáj vallomása szerint az éjjel nagy veszekedési zajjal kinyilt az ablak, s egyszerre egy sötét tárgy hullott le. De ő nem törődött vele. Erre felmentem a kabáttal Z-hez. Z. tagadta, hogy a kabát a feleségéé lenne. Ne zaklassanak! – mondta és becsapta az ajtót…”
A kabátot a talált tárgyak közé raktározták, s engem bíztak meg a titokzatos ruhadarab problemájának megoldásával.
A véletlen épen azt akarta, hogy Z.-t nagyon jól ismerem. Mindenekelőtt elmentem tehát ahhoz a bizonyos első emeleti partájhoz.
- Hát kérem! – kezdte az – bizony mégis csak Z. ablakából dobták ki a kabátot. A ház kétemeletes, más nem lakik felettünk, én pedig egész határozottan emlékszem, hogy az éjjel valami sötétség kalimpálózott az ablakom előtt, esés közben még belé is ütődött az erkélybe.
Persze, hogy erre nyomban bekopogtam Z.-hez, akármilyen mérgesen is fogadta a rendőrt.
Z. nagyon megörült, mikor meglátott.
- Szerbusz czimbora, hát téged mi szél hozott?
- Hivatalosan jövök öregem. Detektiv vagyok s a kabát dolgában sántikálok.
Z.-nek jó kedve egyszerre eltünt. Bosszus pillantásokat vetett rám.
- Hát már nem hagytok békén? Soha ilyen rossz karácsonyom nem volt, mint tegnap. És mindez a miatt a rongyos kabát miatt… Nem bánom, elmondom a történetet, azonban nem a detektívnek, hanem neked, a jó barátnak.
De aztán csitt! Valahogy tovább ne add!
Azt ugyanis tudod, hogy megnősültem. A feleségem bájos teremtés. Hogy gazdag is, az mellékes. Én igazán szerelemből nősültem. De hát a férfi léha s csapodár, nekem kiváltkép nyugtalan vérem van. Őszintén szólva, szeretem a változatosságot és egy pár hete elkeseredetten udvaroltam Lolának. Ismered?
- Nem én!
- Csodálom, az orfeumban énekel. A hangja, de talán még inkább a trikója, mely soha szebb lábakon nem feszengett, belelopta magát a szívembe és mit meséljek neked tovább – én voltam az a bolond, a ki magamra vállaltam a garderobja elintézését.
Szépen fizettem, mondhatom. Csak ezelőtt két héttel egy gyönyörű szilszkin-kabátot vettem a kicsinek. Ötszáz koronámba került. De arra mégis elfogott a lelkiismeretfurdalás, kivált mikor a feleségem másnap szintén válogatni kezdett egy szilszkinkabát irányában.
Nyomban nagylelküen el is határoztam, hogy ha törik, ha szakad, az én törvényes hitvesemnek is ép ily kabátot szerzek be, mint az én haj! nagyon is törvénytelen Lolámnak, a kivel közbe ráadásul össze is találkoztam veszni.
A napokban aztán neki indultam a kabátkeresésnek, és micsoda szerencse? – egyik kereskedésben akkurát ugyanolyan kabátra lelek, mint a milyet Lola kapott tőlem. Persze megvettem és tegnap este a karácsonyfa mellett diszkréten átnyujtottam a feleségemnek.
Nagy volt az öröme. Rögtön fel is próbálta… boldogan nyulkált a puha meleg zsebekbe, mikor egyszerre csak egy levélkét vesz ki onnan. Nézi-nézi…elsápad, majd mint egy furia nekem rohan s a levelet s a kabátot a fejemhez csapja:
- Nesze neked, Lola! Oh én szerencsétlen asszony! – És kezd keservesen sírni.
Szinte dermedten a meglepetéstől állottam ott. Gépiesen nyultam a levél után.
„Édes Lola! Ma együtt vacsorázunk. Csókol a te kutyusod.”
Az én kezemírása volt. Felemeltem a kabátot, bíz az nem csak olyan volt, mint a milyet Lolának ajándékoztam, hanem ugyanaz is volt. A kígyó tuladott rajta, s szórakozottan a zsebében hagyta a levelemet.
De nem sokáig gondolkozhattam. Feleségem egyszerre felszökött, kinyitotta az ablakot s puff – kint volt a kabát. Most már érted, miért nem kell a kabát?
- Értem, de hát mit csináljunk vele?
- Tudod mit, neked adom. Add a feleségednek!
- Jó, de ugy-e megengeded, előbb átvizsgálom az összes zsebeket.
