Petőfi Sándor új arczképe -Benczúr Gyula festménye

Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihivó, hetyke magatartással. Válla, vézna termetéhez képest, aránytalanul széles. Arczának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borúlt. Villogó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arczán lelkesült dacz tükröződék s mégis egész lényében valami gyermekies volt.

Így irta le Petőfi külsejét Gyulai Pál 1854-ben, a mikor még sokan voltak, a kik benső ismeretség alapján ellenőrizhették ezt a szóbeli arczképvázlatot. S ma, a mikor a költő bizalmasabb környezetének tagjai közül nem él egy sem s azok közül is, a kik életében látták, alig egy páran. — ez az inkább fővonalaiban jelzett, mint pontosan megrajzolt leírás Petőfinek leghívebb arczképe.

Vannak ugyan életében készült képei, valamennyi Barabás Miklós rajza után: 1845-ből kettő is, 1846-ból egy, a mely metszetl alá készült s 1848-ból is egy. Nagyjában - a mennyire ma konstatálni lehet — a fejformája, a haj- és szakállviselet dolgában hasonlítanak is, de valamennyi magán viseli a negyvenes évek Biedermeyeres ízlésének hatását, a mely nem engedte meg az arczképen ábrázolt arcz reális felfogását, minden arczot lehetőleg tetszetősnek igyekezett felmutatni s ezért bizonyos hamar felismerhető sablonok át stilizálta.

Akár csak a mai átlagfényképész, a ki addig csinosítgatja a lemezen s a másolaton az arczképet, a mig a semmitmondó arcz bizonyos átlag-érdekességet kap, a kifejező arcz pedig átlagosan semmitmondóvá válik. Ezért van, hogy a haminczas negyvenes évek majd minden arczképe többé-kevésbbé hasonlít egymáshoz, nem az arczvonásokban, hanem valamenyinek érdekes, puha jellemében.

A mi tudatunkban pedig — ezt a tudatot támogatja a költő egész élete és költészete, -
semmi sem áll távolabb Petőfi jellemképétől, mint az édeskésség és a puhaság. Látjuk, a mint, kivált fiatalabb éveiben szinte tüntetve emelte ki modorában, szavában, dalában jelleme határozott, férfias vonásait, szerette magát zordonnak mutatni: villogó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók.

Nem csoda tehát, ha Barabás rajzain meglátjuk, hogy a festő — mint korának majd minden divatos arczképfestője — tipusok szerint dolgozik: megvolt rajzában a költő előre, a kor divatja szerint megformált tipusa, ezt olvasztotta bele Petőfi arczába, ezen keresztül látta Petőfi arczát.

Mi azonban Petőfit keressük, nemcsak Petőfi fej-formáját, hajviseletét, hanem Petőfi jellemét az arczon — s ezért nem elégítenek ki Barabás képei, bár nem lévén egyéb természet után készült képünk ezek mentek át a köztudatba s ezek hatása alatt áll minden későbbi Petőfi-ábrázolat, még az Orlai Petrich Soma képei is, pedig Orlai ugyan jól ismerhette gyermekkori barátját.

A kielégítetlenségnek ez az érzése tette a Petőfi igazi külsejére kiváncsiak számára izgató problémává azt az 1847-iki daguerreotypetlemezt, a mely nagyon megrongálódott s elhomályosult ugyan, de legalább egy pár vonását tophographiai hűséggel tartotta fenn az akkor diadalmai tetőpontján álló költőnek.

Ezt a daguerreotypet már a hatvanas években igyekeztek rajzban rekonstruálni, - nem sok sikerrel. Sokkal érdekesebb ennél Rosokics Ignácz mintegy tíz év elöttről való rekonstukcziója, a mely sok pontban művészi megérzést mutat, de – a mi érzésünk szerint – nagyon is ellágyítja a költő tekintetét s talán kelleténél jobban is kicsinosítja az arczot magát. Mi elevenebbnek, szúrósabbnak s főképen energikusabbnak képzeljük a költő arczkifejezését.

Ebben a tekintetben kétségkívül legközelebb áll a képzeletünkben megalkotott képmáshoz az a legújabb arczkép, melyet Benczúr Gyula festett s mely lapunk mai számának első lapján látható. Benczúr is a daguerreotypet vette alapul, ezenkívül pedig gondosan tanulmányozta a többi arczképeket és leirásokat, de a művész szemével tanulmányozta a költő műveit is.

A mi érzésünk szerint ily módon sikerült olyan arczképet festenie, a mely hívebben, megbízhatóbban, jellemzőbben adja vissza a költő arczát, a valamennyiünknek kedveset, mint akármelyik az eddig ismert arczképek közül. Minket különösen a szem sötét, erős gondolatokat és érzéseket tükröző tekintete ragad meg a valószerűség hatásával, - csakugyan így nézhetett az a féri, a ki egész lényével élte azt az eszmét és érzést, a mely lelkébe belevette magát, a kiben elvont eszmék, mint: szabadság, haza, barátság, - eleven életté váltak, a ki dalolta az életet és élte a dalt.

Mindnyájan vontunk le a magunk számára valamiféle képet a költőröl költeményei olvastakor, - Benczúr festménye ehez a képhez hasonlít, jobban, mint akármelyik az eddigiek közül. A művész ezzel a képpel rótta le hódolata adóját a költőnek s művét a Petőfi-ház gyűjteményének ajánlotta fel. S itt, e nemsokára megnyiló becses gyűjteményben látni fogja a nagy közönség, hogy mit tudtak mondani a magyar művészek Petőfiről. Nem épen sokat, de a legtöbbet mégis Benczúr Gyula mondotta róla.
S.A.