Hét krajczár

Régóta várjak s kivánjuk már az újabb irodalomtól a magyar falu életének, lelkének művészi és igazi képét. Régibb íróink sokat foglalkoztak vele, de a kép, melyet tőlük kapunk, nem hű és pontos, mert egész sereg elfogultság és eltökélés fátyolozta be a szemet, a mely megfigyelte. Rousseau és a negyvenes-ötvenes évek romantikus demokratizmusának hatása alatt bizonyos előképei keletkeztek a falusi élet alakjainak és levegőjének, tetszetősek, kedvesek, de éppen a tetszetősség és kedvesség szempontjából kissé színezettek.

A falu a csöndes, idillikus nyugalom, az egyszerű, tiszta és nemes életmód színhelye, a paraszt a kultúra által még meg nem rontott, egyenes, egyszerű ember, a ki gyermeteg boldogságban éli életét s apró bajai, ferdeségei és hibái legfeljebb humoros színező anyagul szolgálhatnak. Ezt a felfogást, a paraszti életnek ezt az idealizálását látjuk még Jókainál is s az ő hatása alatt az utána következő írok is ebben a világításban rajzoltak.

Mikszáth Kálmán és Baksay Sándor jóformán egyedüliek, a kik a maguk szemével, a traditionális népszínműi színezés nélkül tudták nézni a magyar falut s egész kabinetre való pompás paraszt és fél-paraszt tipust rajzoltak meg. A magyar paraszt teljes képével azonban még adós irodalmunk s az utolsó két évtized írói alig tettek valamit ez adósság lerovására.

Ennek a nemzedéknek a figyelmét annyira magához kötötte a szeme előtt kialakuló városi élet, hogy a falut meglehetősen elhanyagolta. Most azonban lassanként mégis csak differencziálódik irodalmi fejlődésünk annyira, hogy egyoldalúság nélkül, az egész magyar élet teljes képét várhassuk tőle. S ebből a szempontból tagadhatatlan nyereség az olyan író, mint Móricz Zsigmond, kit most megjelent hét krajczár czímű könyvéből mint a magyar falu életének szokatlanul pontos és elfogulatlan szemlélőjét és művészi kezű rajzolóját ismerhet meg a közönség.

Egy-két ízelítőt abból, hogy mikép dolgozik Móricz Zsigmond, lapunk is adott már, olvasóink bizonyára emlékeznek még Márkus czímű novellájára, a melyben egy kitűnő magyar paraszt-tipus olyan pompásan van beállítva, hogy nagyon kevés mai magyar író tudná párját megcsinálni. S effélék a Móricz kötetében levő novellák majdnem mind; úgy mutatják be a magyar alföldi falut, a milyenné a viszonyok hatása alatt fejlődött, a maga sajátságos vonalaival és szineivel, sajátos szépségeivel és érdekességeivel, hibáival és bűneivel.

Egyes elemek ebben a rajzban, pl. a paraszti erotika egy-egy vonása szinte fölfedezés-számba mennek. Ehhez még eddig nem tudott vagy nem mert hozzászólni az író. S a rajz annyira hű, eleven és kifejező, hogy szinte csodáljuk, hogy az író — a ki szemmel láthatólag nem benne, hanem kívüle és fölötte áll annak, a mit rajzol, — hogy őrizhetett meg lelkében ilyen biztos vonású képet.

De nem kell azt hinni, hogy ezekben a novellákban valami szándékos, keresve keresett népiesség van. Az írót tisztán művészi czélok vezették a tisztán művészi eszközökkel dolgozik. Sem ellene, sem mellette nem szól a falunak, csak rajzolja, nem gépiesen, közönbösen, de úgy, a hogy az ő művészi látásában tükröződik.

Embereket ábrázol, a kik öröklés, helyzet, életmód hatásai következtében olyanok, amilyenek, embereknek egymáshoz való viszonyát ábrázolja, a melyet az emberek egyéniségen kívül az az életkör határoz meg, a melyben élnek. Szóval az életet akarja elénk állítani úgy, a hogy a magyar faluban szineződik. Az eszközei teljesen készek és teljesen kész a mód is, a hogy bánik velük.

Pontos és részletes rajz, de fölösleges aprólékoskodás nélkül (az ethnograficumból pl., a melylyel különösen újabb népies íróink nagyon bőkezűen bánnak, alig van belőle valami), — csupa egyszerű, néha egyszerűsített vonal, a mely szemléletesen kiemeli a valót s mindent a maga értékében állít be. Jóformán minden szónak megvan a maga helye és súlya s a szó néha olyan, mint a rés, a mely szenvedélyek mélységeibe világit bele.

Az a bravúr, a melylyel mindig eltalálja, mit kell kimondani, mit elhallgatni, mit homályban hagyni s mit részletezni. legelső rendű íróhoz méltó. Ez az író egyszerre tejesen készen jött a nyilvánosság elé; megért mindent, a mi megérteni valói nem csodálkozik, nem magyaráz, nem izgatódik fel, csak rámutat a dolgokra, a puszta rájuk mutatással megérteti s hazánk közel hozza őket. Közösséget tart mindennel.

A mi emberi s ezt a közösség érzést át tudja oltani belénk is. Meglátja a nyomor sivárságában a szép vonásokat, (Hét krajczár), az öreg emberek kedveskedő zsörtölődésében a réges rég elült tragédiák csökevényeit ( Aranyos öregek), a legegyszerűbb falusi környezetben az asszonyi érzések csodálatos szövevényességét. ( A czicza meg a macska ) s még egész sereg olyan dolgot, a melyről sejtelmünk se volt, a míg nem társalkodtunk vele s a mely most egészen magától értetődőnek tünik fel előttünk.

Rég nem került kezünkbe új író új könyve, a melyben ennyi örömünk lett volna s meg vagyunk győződve, hogy mindenki úgy lesz vele – izlés, irodalmi pártállás, felfogás mód különbségei ellenére – a ki figyelmére méltatja.