Manapság, a mikor a czivilizáczió terjedése elé nem vethet többé gátat sem a távolság, sem más természetbeli akadály, valóban csodálatosnak mondhatjuk azt, hogy még mindig vannak e földön a művelődéstől teljesen elmaradt népek. Ilyen nép a hicholindiánusok törzse, mely Mexikóban, a Sierra-Madre-hegység vadonjában él.
Erről az érdekes népről eddig alig tudott valamit a világ. Most azonban vállalkozott arra egy Lumholtz nevű német tudós, hogy tanulmányozza ennek az ősemberi állapotban élő népnek az életét és szokásait. Az ő előadásából érdekes adatokat tudtunk meg a huichol-indiánusokról.
Ez a néptörzs negyven angol méternyi hosszu és huszonöt angol méternyi széles földterületen él, a mely mintegy öt-nyolczezer lábnyi magasságu hegyekkel van körülvéve. A hegyeket rengeteg erdők borítják.
A közlekedés nehéz volta miatt csak kevés idegen jutott még el e néptörzs közé, a mely már pusztulóban van s tagjainak száma alig éri el a négyezret. Eredetét, őstörténetét nem lehet kikutatni, mert nincsenek irott emlékeik s a szóbeli hagyományuk is olyan zavaros és homályos, hogy ez sem nyújthatna biztos adatokat a kutató tudósoknak.
Ezek az ősemberi állapotban élő indiánusok azt mesélik az eredetükről, hogy valaha nagyon hatalmasak voltak és az övék volt az egész vidék, a merre csak ellátott a szem, most már egyre fogynak s ki tudja, hogy néhány évszázad multán el nem tünnek-e teljesen a föld szinéről. A czivilizáczió áldásairól még fogalmuk sincs s ugy élnek ma, a huszadik században is, mint az ősidőkben.
A néptörzs az erdők mentén épitette fel a falvait. A kunyhókat szálfákból rójják össze igen durván. Az egymás mellé ásott szálfákat agyaggal tapasztják be, a kunyhó tetejét pedig szalmával fedik be. A kunyhónak csak két nyilása van; az egyik ajtóul, a másik pedig ablakul szolgál. Belső berendezésről természetesen még beszélni sem lehet; nincs a kunyhókban semmi más a szalmából hányt fekvőhelyen és a háziszerszámokon kivül. Az élelmiszert a kunyhó mellé épitett kamrában őrzik.
A hichol-indiánusok földmiveléssel és vadászattal szerzik meg a betevő falatjukat. Érdekes, hogy a földet ma, a gőzekék korában is az ősemberek módjára müvelik. Hegyes fadarab az ekéjük, a melylyel felturják a földet. A turásba azután magot szórnak. Hogy a kezdetleges módon elvetett mag kikeljen, igen bú esőre van szükség. A benszülöttek tehát azon igyekeznek, hogy minél jobban megnyerjék az esőt hozó tüzisten kedvét.
A hichol-indiánusok bálványimádók. Két bálványuk van: a tüzisten bálványa és a vadászat istenének bálványa. Az emlitett német tudós eredeti fényképfelvételeinek alapján bemuatatjuk itt e két bálványt. A képen látható bálványok közül a balról levő a tüzistent, a jobbról levő pedig a vadászat istenét ábrázolja. Kezdetleges módra faragott bálványok ezek, a melyet minden faluban külön e czélra épült kunyhókban szoktak elhelyezni. Van azonban egy főtemplom, a melyben a legnagyobb alaku bálványok állnak.
E bálvány-templom nem egyéb nagy kunyhónál, a melynek közepén a bálványokat elhelyezik. Mellette vannak a papok kunyhói. Mindegyik bálványnak van papja. Ezek a papok azonban valójában csak arra valók, hogy gondját viseljék a két bálványnak s az esőrt tartott ünnepek alkalmával énekekkel és rejtelmes kézmozdulatokkal kedveskedjenek nekik.
Van a benszülötteknek egy különös babonájuk. Azt hiszik, hogy egy ritka növény, a melyet kikulinak neveznek, büvös tulajdonsággal bir s leszivja a felhőkből a várva-várt esőt.
Évente, a szántás után kiválasztanak maguk közül a benszülöttek egy csapat jámbor embert s elküldik őket a hegyeken tul termő szent növény keresésére. A mondájuk szerint egy óriás szarvas járt egyszer közöttük s ez hozta magával a szent növény magvát.
A husos gyökerü, nagy levelü növényt hetekig tartó fáradozás után nagy diadallal szokták hazavinni a benszülöttek. Az egyik képünkön egy ilyen kikikulip-kereső csapatot látunk. Éppen hazatértek az expedicziójukból. Az övükről lefüggő táskában van a szent növény. Érdekesen mutatja ez a kép azt is, hogy mi módon vannak öltözve a hichol-indiánusok. Vászonból szőtt kurta inget viselnek; fejükön szalmakalap van, a melyet színes tollakkal ékesitenek. A vásznak maguk szövik s ebben különösen ügyesek az asszonyaik.
Az expediczió hazatérte után nagy ünnepséget rendeznek a tüzisten bálványa előtt. Kivonulnak ilyenkor a tüzisten barlangjához is. Hatalmas, vörös szikla ez, a mely forróan veri vissza a nap sugarait. Talán ebbeli tulajdonsága és a vörös szine miatt nevezik a tüzisten barlangjának. Azt mondják, hogy itt született a tüzisten. Látható az egyik képünkön a tüzisten barlangja is. Üregének nyilásánál egy csapat benszülöttet látunk.
A tüzisten barlangjánál kiabálva, énekelve tánczolnak, majd a főbálvány kunyhójába mennek és felakasztják ennek falára a kikulip-virág leveleiből összefüzött koszorut s melléje dohánynyal megtöltött bőrzacskókat akasztanak, hogy a tüzisten ne csak a gabonára, hanem a dohányra is jó termést küldjön. Ilyen áldozati füzér látható az egyik képünkön.
Az esőt kérő ünnepség alkalmával a tüzisten bálványának papja maga elé helyezi a szertartás czéljaira szolgáló dobot és ütögetni kezdi az ujjaival. Azt hiszik a benszülöttek, hogy a tüzisten megérti a dob szavát, a mely rejtelmes hangon esőt kér tőle. A tüzisten papja látható az egyik képünkön. Finom gyolcsból való a ruhája s czifra övéről lefügg az a kis táska, a melyben a szent növényt őrizi.
A varázsdob pergetése alkalmával a pap a tüzisten diszszékén foglal helyet. Ez a szék rendesen ott áll a tüzisten bálványa előtt. Azért tették oda, hogy a tüzisten leülhessen rá, ha megunta a sok állást. A tüzisten diszszéke, a mely szintén látható az egyik képünkön, galyakból van fonva igen szépen s dohánynyal telt bőrzacskókkal és a szent növény virágaival van ékesitve.
A vadászat istenének s bálványának gyönyörüen faragott nyilvesszőket szoktak áldozni a benszülöttek, a kik nyillal ejtik el a vadakat. A benszülött, mielőtt vadászatra indul, elmegy a vadászat istenének bálványát, hogy sok vadat küldjön a nyilai elébe. Rendesen száritott kalácsokat is szoktak ráakasztani kedveskedésül az áldozati nyilvesszőkre. Két képünkön ilyen áldozati nyilvesszőket láthatunk, a rájuk aggatott mindenféle alaku száritott kalácsokkal együtt.
Az áldozati nyilvesszőket különös gonddal faragják a benszüklöttek. Az egyik képünkön egy benszülöttet látunk, a mint éppen egy ilyen áldozati nyilvesszőt farag.
A huichols-indiánusok igen erőteljes emberek s rendesen igen hosszu életüek. Járványos betegségek sohase pusztitanak közöttük. Erőteljességüket és hosszu életüket annak tulajdonithatjuk, hogy ők még nem ismerik a szeszes italokat, a melyek más indinus törzsek között olyan nagy pusztitást okoztak már.
Egyetlen izgatószerük a dohány. Ezt nagyon kedvelik s nemcsak a férfiak, hanem a nők is folyton füstölnek. Fából faragott pipába tömik a dohányt s pihenésük közben körbe ülnek: kunyhóik előtt s kézről kézre adják a családi pipát. Nagy szerepe van a dohányzásnak a családi életükben is.
Mikor a benszülött felserdül, a család legöregebb tagja ünnepiesen átadja neki a családi pipát, hogy szippantson belőle. E szippantás azt jelképezi, hogy a fiatal családtag ezután részt vehet a vadászatban; nagykoruvá lesz. A család barátai ezután dohányzacskókat és pipákat ajándékoznak neki az örömünnep alkalmából.
A házasságkötésnél is érdekes szerepe van a pipának. A benszülött ifju oda vezeti családjának kunyhója elé a válaszotottját s pipát ad a kezébe. A leány leül a kunyhó elé s nagyot szippant a pipából, a melyet azután átnyujt az ifjunak. Ezzel azután meg van kötve a házasság.
Mikor a benszülött meghal, a hozzátartozói állatbőrökbe göngyölik a testét s a tüzisten barlangjának közelében valamelyik sziklahasadékba temetik.
