Nem esett meg formálisan a választás, senki sem kiáltotta ki királylyá, mégis betörőkirálylyá lett saját erejéből és komisz tulajdonságainak hála: Endesz Árpád. Mert ha van nyakkendő-, kalap-, harisnya-, sőt már czigánykirály, miért ne lehetne betörőkirály is. Az is marad kiváló hazánkfia legalább e hon határain belül, hacsak valami ambicziózus más betörőfejedelem nem veszi zokon tőle e tiszteletgerjesztő czímet és jelleget.
Endesz Árpádról, a nagyban dolgozó betörőről, a ki az álkulcsa s tolvajlámpa mellett jófajta browning-jával is szokott elszántan reprezentálni, már hasábokat irtak a lapok. Mert ez a betörő kitünő kitörő is, a ki csak azért nem szökött meg valamennyi fogházainkból, mert még valamennyinek még sem volt hozzá szerencséje. Vagy fordítva: neki nem volt szerencséje. A mikor és valahányszor pedig ez a mi saját külön Rafles-unk rendőrkézre került, mindig pontosan bemondotta:
- Sohse bajlódjanak az urak! Ha hét lakat alá tesznek, úgyis megszököm.
És Endesz Árpád mint az egy gentlamannhez illik, pontosan be is tartotta a szavát. Legutóbb az Alkotmány-utczai fogháznak mondott angolosan bucsut, Kisfaludyék őszinte bánatára. Talán már Amerika felé vitorláznék, ha egy budapesti detektív képében a Fiume felé robogó vonaton utól nem érte volna a nemezis.
Hogy mint történt, megírták a napilapok, melyek ez esetben ugyancsak nem sajnálják a nyomdafestéket. Minden érdekes momentumot azonban természetszerüen még sem írhattak el. Teszem fel Hegedűs detektívnek – Endesz Árpád kézrekerítőjének – szerepét, a ki valóságos Nick-Karteri buzgólkodással tette ártalmatlanná a nem is egy revolverrel felfegyverkezett, elszánt betörőt, s a kit nem is sajnáltunk ebből az alkalomból meginterjuvolni.
- A detektív is dolgozik telepátiával – kezdte Hegedűs. – A mióta tudniillik kiadták a parancsot, hogy a pályaudvarokat különösen kisérjük figyelemmel, mert a megszökött betörő utazgat mostanában, folyvást az motoszkált a fejemben, hogy én fogom el Endeszt. Oda viszi majd a végzete az én utczámba – már mint az én vonatomra, mert azt ugyebár tetszik tudni, hogy pályaudvari detektív vagyok – én pedig akkor, ha törik ha szakad, de bevasalom.
A minap este eszembe jutott, hogy felszállok a fiume vonatra s azt átkutatom. Nem volt semmi különös dolgom vagy czélom vele, ötlet dolga volt az egész. És jött megint egy ötlet. Az ellenőrnek egy czédulát hagytam hátra, arra ráírtam: „Megyek a fiumei személyvonattal, visszajövök Endeszszel.” Tréfa volt. Magam a legkevésbbé sejtettem, hogy úgy is lesz. Hát nem valami telepáthikus elősejtelem az?... a detektívé, vagy a vadászé, a ki önkéntelenül arra felé irányítja lépteit, a hol nemes vad rejtőzik. Mintha láthatatlan szálakon szárnyalna a rendőrszimat….
Felültem tehát a vonatra. A ferenczvárosi pályaudvaron figyelőre vettem a felszálló utasokat. Egyszerre csak a tekintetem három emberen akadt meg, a kik csendesen, mintegy lapulva szálltak fel a vonatra. Megint megmozgatott a láthatatlan kéz.
- Ez ott Endesz!
A vonat már indult. Meg kellett várnom Kelenföldön, ott leszállottam a tilos oldalon s lopva benéztem abba a kupéba, a hová az a három ember beszállt. Szinte felujjongtam, az egyik Endesz volt.
De már megint indult a vonat.
- Mondja csak – vágtam közbe – ha jól tudom családos ember. Endeszről pedig ugyancsak mindnyájan tudjuk, hogy nem adja meg magát könnyen. Egy ostoba golyó, s bizony azon melegiben az uristennél jelentkezhetett volna rapporton. Hát ez mégis csak egy kis szorongó érzés!
- Szó sincs róla – felelte a detektív – a rendőr mindig nyílt csatában van. Folytonos háború a mi életünk, de olyannak is képzelem a jó rendőrt, mint azt a katonát, a ki már benne találja magát az ütközetben… ágyuk bömbölése, golyók sivitása csak természetes kisérő zene. Halál lappang mögötte, de ki gondol arra, mikor a vezényszó: előre! Nekem is őszintén megvallva, egy pillanatra sem jött eszembe, hogy ez az esze-veszett ember lelő.
Elfogyott a küzdelem láza, oly mámoros állapotféle az, a melyben azonban az ember sokkal többet lát és tud… Igaz, óvatos voltam, nagyon is meghánytam, mérlegeltem magamban mindazt, hogy ugy teszem ártalmatlanná ezt a veszedelmes embert, hogy kárt ne tegyen bennem, de az már csak a világosan látó ösztön dolga. Hát sikerült is. Cselhez fordultam. Közönséges, szinte átlátszó furfanghoz. Felkeltette a kiváncsiságot a menekülő betörőben. Mélyen a szememre huztam a kalapomat, egy kicsit tántorogtam is az egyik állomáson – már horvát földön jártunk – bementem Endeszékhez.
Kalauz, adjon egy fülkét, aludni szeretnék! – dühöngtem.
- Itt alhatik! – felelte a kalauz és Endeszék közé mutatott.
- Nem kell, elegen vannak! – válaszoltam s kifelé mentem. – Endesz felkelt s utánam jött. Ahá, mégis csak jó szimatu kölyök – gondoltam magamban – gyanus vagyok neki, hiába, az igazi betörő messziről megérzi a detektívet.
Szóval Endesz utánam jött, ez volt a veszte. Egy hirtelen támadás többet ért száz olyan kiczirkalmazott tervnél. Még rá sem eszmélhetett Endesz arra, hogy mi történt s már lefogtam a jobb kezét, a balkezét pedig a csurgói rendőrbiztos tartotta, a kit jó előre betanítottam. Endesz természetese káromkodott, mint a jégeső.
- Ugy kell nekem! Minek vagyok kiváncsi?! Hallja nyomorult kieberer, szamárul csinálta, de jól csinálta. Gratulálok hozzá, nekem most már ugyanis minden mindegy.
Abban a pillanatban a mozdony füttyje hallatszott. Hegedűs barátunk sietve magára öltötte kabátját.
- Befejezem és bucsuzom! – mondotta –jön a kassai gyors. Ott kell lennem. Táviratot kaptunk, sikkasztó utazik rajta. Megyek lefülelem – ha itt lesz.
