A sertések orrkarikájának veszedelme

Nem mondjuk, hogy elő nem fordulhat eset, a mikor kényszerítve vagyunk a sertés orrczimpájába, hogy ne turhasson, vaskarikát huzni; de tekintve a sertés általános szokásos tartását a legelőn, nem pusztán ezért kell elitélnünk ez orrgyűrűzést, mert állatkinzás, hanem azért is, mert természetellenes, a sertésre nem előnyös állapotokat teremt. 

Minden állat, így a sertés is, akkor érzi magát a legjobban, akkor diszlik igazán, ha természetadta tulajdonságait szabadon használhatja s ha reá nézve természetes létfeltételekben teljes része van. Nos pl. a turási művelet a sertésnek faji őstulajdonsága s ha alkalom kinálkozik erre, használja, ha pedig nincs rá lehetőség, vagy ha orra és turókarimája a tenyésztés mesterségével alkalmatlanná van téve a turásra, akkor nem érvényesíti e természeti kényszerből folyó műveletet. 

Hát a turásnak orrkarikával való megakadályozása mondjuk, hogy talán indokolt akkor, ha a sertés tartózkodási helye szűkebb, zárt terület, a ki nem kövezett kopasz talajon, a hol turásával gödröket, ezekben szennyes, korhadó, az egészségre veszedelmes pocsolyákat létesít; indokolt még talán, ha oly nem pusztán sertés által legelt legelőkön jár, a melyeken turásával rontja a füvelőt s egyéb legelő állat számára silánnyá teszi: ámde szűk helyen arra való a talaj burkolása, hogy a föld felturását lehetetlenné tegye, a legelésben pedig arra való az állatfajok különféleségéhez mért kijelölés, hogy a sertés neki legjobban megfelelő oly legelőn élhessen, a melynek turásával nem árt, a mely azonban neki az ott lelhető eleség révén természetes és előnyös.

Ilyen önként is érthetően az ugar, a tarló, a makkos erdő, a vadgyökerekben, gumókban, férgekben s egyéb állati eleségekben gazdagabb, szelidebb mocsaras talaj, a hol turás nélkül talán meg se élhetne, a hol azonban turással nagyon is és úgyszólván: ingyen. 

Épen a csak turással megszerezhető eleségek azok, a melyek a disznónak legtermészetesebb, szervezete által jól értékesíthető táplálékai és a melyek a turási művelet fenn nem forgása esetén a gazdaságban kihasználatlanul veszendőbe mennének. 


Hazánk sertéstartási és tenyésztési viszonyait és körülményeit tekintve, azt mondhatjuk, hogy nincs egy fikarcznyi szükség arra, hogy az állatunk, nevezetesen a mangalicza, orrsövényébe vagy orrczimpájába karikát huzzunk, patkószeget erősítsünk, hogy ne turjon: csak hadd turjon, hiszen rendszerint ott tur, a hol kárt nem tehet, a hol ellenkezőleg turása hasznot jelent. 

Más kérdés azonban és igen mélyreható kérdés, a mi még megoldásra vár, hogy vajjon az ilyen felforgatás közben turással a talajból nem jutnak-e abban foglalt fertőző anyagok, kórnemző gombák az állat szervezetébe s nem vezethető-e vissza legalább részben az a sokféle járványos fertőző betegség, mely a sertésállományt oly kegyetlenül tizedeli, épen a turásra, mint egyik okozóra? Mert ha így volna, ha kiderülne kétségtelenül, hogy így van, akkor már egészen más hurt kellene pengetnünk ebben a kérdésben, akkor már kegyetlenül orrkarikáznunk kellene, bármennyire természetellenes is az, legelső disznóink egész összeségét. 

Az állatvédők ebben az esetben beszélhetnének aztán nekünk az orrkarika ellen s az élettan tudósai is hirdethetnék, hogy kérem: sok jó, alkalmas, sőt nélkülözhetetlen tápláló anyag jut a turási művelet révén s a mi fő: rendszerint ingyen, a sertés szervezetébe, ne bántsuk hát a turást! És én, a magam részéről, mi tagadás: nagy respektussal vagyok a talaj e gyanusságával szemben s csak az alterál, hogy nem turó állataink is pusztulnak, vesznek, nem különben legelőn szerzett fertőző nyavalyákban.