A Nemzeti Jászai Mari nélkül?

Jászai Mari elhagyta a Nemzeti Színházat.

Valósággá lett az, a miben az utolsó perczig kételkedtek azok, a kik szeretettel csüggnek az ország első műintézetén s aggálylyal nézik, mit hoz rá a jövő. Igaz ugyan, hogy fegyelem és rend nélkül semmiféle testület nem felelhet meg a feladatának; de mégse lehet egészen a szabály rideg határai közé bástyázni magunkat akkor, a mikor egy olyan művészi erőről van szó, a milyenhez fogható az ő emelkedett szerepkörében nincs a mi szinpadainkon.

Ő ma itthon egyedül áll s ha véletlenül olasznak születik, épp úgy utaztatják ők az impressariók, mint azokat, a kiknek neveit szárnyon hordja a világhír. Köztök s ő közötte lenne némi különbség is. Az, hogy nem pár darab leőrölésére szorítkozik az ő művészi alkotásainak nagy lelki, szellemi és szervezeti erőt igénylő köre. A mi pedig művészi egyéniségét illeti, abban őt a világszinpadok kitűnőségei közt illeti hely.

Jászi Mari a szó legnemesebb értelmében lett művésznő. Lelki szükségletből az. Figyelje meg őt bárki is a szinpadon. Az ő játékát kötelességérzet, hivatásának megbecsülése és tiszteletet érdemlő, rokonszenves becsvágy jellemzik: a mi anynyit jelent, hogy a legjava erejét viszi minden egyes feladata megoldásába. Érzi az ember, hogy nála az író szándéklatának küzdelmes kutatása előzi meg jellem alkotásainak szinpadra kerülését, s hogy a megformálásban a lényeg kidomborításának művészi czélja vezérli. Jászai Mari a nézőnek a lelkét bilincseli le és pedig azon a nyomon, hogy ő is lelket ad.

Csak Dusehez hasonlíthatom őt ebben a részben. Duse egy-egy színházi estéje után testileg és lelkileg agyongyötörten fáradt és kimerült; mintha csak tényleg átérezte volna mindazt, a mikre könynyekre ragadta a nézőt. Közös vonásuk, hogy mindketten egész lelküket fektetik a szerepeikbe, s hogy nem a színház, nem a nézőtér, hanem az önmaguk iránt érzett kötelesség tekintete az, a melyből kifolyólag adják ők minden egyes alkalommal a tőlük telhető legjobbat. És hogy még egyet említsek, abban is találkoznak, hogy nagy küzdés árán érték el mind ketten a piedesztált.


De már a mi a sors-kegyet illeti, abban nem egyenlő mértékkel mérték számukra a Párkák. Az egyiknek az egész világ az otthona, a másik elveszti azt az otthonát is, a melyre el lehet mondani a költővel, hogy a „nagy világon, e kívül, nincsen számodra hely”. Mert hát bármennyire örvendetes is, hogy egy rövid idő alatt valóban elismerésre méltó sikereket föltűntető fiatal műintézet most tárt karokkal fogadja őt, neki mégis csak ott a helye, a hol megküzdötte az életet, s a hol kiküzdötte azt az ő tündöklő nevét.

Ott a helye azon még erősebben parancsoló másik szempontból is, hogy az az intézet, a melyből ő most annak megmérhetlen kárára kivonúlt, nem nélkülözheti azt a fényt, a melyet az ő művészete áraszt. Kölcsönös jóakarattal meg kell okvetlenül építeni a vissza vivő hidat; mert hát nélküle ott csak mérsékelt színvonal lesz azon a téren, a melynek annál a színháznál ép a jelleget kellene adni.   

                                                                         
Vele a klasszikusok vonúlnak ki abból a házból. Azok, a kiket ő elevenített föl s ő tartott életben is a házasságtörő franczia társadalmi drámák és léha, üres fecsegéssel tele, úgynevezett „helyzetes”, ízlést sértő bohózatok „Századvégi lányok”-kal is füszerezett tömkelegben.

Ki az, a ki Shakespeare-nak az erősebb szenvedélyt, haragot, gyűlöletet, vagy akaraterőt képviselő női jellemalakjait színpadra tudja hozni ma úgy, hogy az ne csak erőtlen, kongó szavalás legyen, hanem hogy egyúttal a Shakespeare alkotásainak magas légkörét is áraszsza a környezetére. Ezeknek ő ma az egyetlen, született megtestesítője. Megtanúlt ezért a szellemóriásért angolul, hogy biztos útvezetőt nyerjen a búvárkodásaiban; meg hát igazában véve csak az követheti megértéssel, a nagy gondolkodónak emberismerettel és költészettel tele mélységes eszmeszövését, a ki az ő nyelvén olvashatja alkotásainak senki által meg nem közelített remekeit.

Odaadó önművelés és tanulás, - kétség, remény és lemondás váltakozó hullámzásai – közt jutott ő a „Dunanan apó és fia utazásá”-tól a Medea, Phaedra, Elektra, Kleopatra, Clarkson asszony és a Magda dicsőségteljes tapsaihoz.

A mi ezt a válást illeti, az semmi esetre se lehet végerejű. Az csak egy időköz lesz az ő művészi életében; arra a testületre nézve pedig a melyik kaput nyitott neki, újabb alkalom annak bebizonyítására, hogy menynyi erő és törekvés lelkesíti hivatása teljesítésében.