Egyesült erővel

Iszonyatos toporzékolást és dühöngést műveltek az osztrák delegáczióban a keresztény-szoczialisták meg szövetségeseik a minapában. Csattogtatták a fogaikat és föl akarták falni – ha már egész Magyarországot nem lehet – legalább a kezük ügyébe eső közös minisztereket, főként Schönaich hadügyminisztert és Montecuccoli gróf admirálist, a haditengerészet főparancsnokát. Vérbeborult szemmel rohantak rájuk és bizony darabokra szedték volna őket, ha – meg lett volna hozzá az erejük.

Miért volt ez a nagy dühöngés? Semmi másért, mert ez alkalommal az osztrák telhetetlenséggel és mohó kapzsisággal szemben az igazság és a becsületes méltányosság érvényesült. A magyar kormány nem engedte kinullázni és elmellőzi a magyar érdekeket.
Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter megállapodást kötött a közös véderő vezetőivel, a hadügyminiszterrel és a tengerészet főparancsnokával, hogy a hadsereg szükségleteit a kvóta arányában ezentúl magyar szállítóktól kell beszereznünk. Ha már annyi temérdek milliót kell áldoznunk e véderőre, legalább ez a rengeteg pénz ne csupán az osztrák gyárosokat hízlalja, hanem a magyar ipar hasznára és fejlesztésére is szolgáljon.

Ez a követelés oly elemien jogos és magától értetődő, hogy a közös véderő vezetői is természetesnek találták és el is fogadták. A megegyezés létrejött és igazán el lehetett volna várni, hogy semmiféle konfliktus vagy bonyodalom belőle nem támad. Hiszen úgy is évtizedeken át tartott az az igazságtalanság, hogy a magyar állampolgárok adójából gyült milliók szinte az utolsó fillérig az osztrák zsebekbe vándoroltak és az új megállapodás se vesz el az osztrák pénzből egy fillért sem a magyar ipar számára. Valósággal szemérmetlenség ilyen körülmények között ennek a megállapodásnak jogosságát és igazságos voltát csak kétségbe is vonni. Az osztrák keresztényszoczialisták azonban nem ahoz szoktatott bennünket, hogy belül maradjanak a méltányosság vagy a szemérem határvonalán. Az ő szemük semmi mást nem lát, mint a maguk érdekét és eszükbe se jut törődni azzal, hogy ez az érdek jogos-e vagy jogtalan? Ha azt látják, hogy a préda veszedelemben van, a tajtékos düh borítja el őket és nincs olyan fegyver, a melylyel meg ne próbálkoznának, hogy a zsákmányt megkaparítsák vagy visszaszerezzék.

Sajnos, ez nagyon sokszor sikerült is nekik, a minek rendesen a mi szomorú pártviszonyainkban, egymást maró tagoltságunkban van a magyarázata. Az osztrák pártok, ha az osztrák zseb érdekéről van szó, ha még oly halálos gyűlölettel vannak egymás ellen, egyszerre szövetségesekké válnak, mikor Magyarország megkárosításáról és kizsákmányolásáról van szó. Ez egy állandó, nagy összekötőkapocs közöttük, a milyen kapcsot a támadás visszaverésének és kizsákmányoló törekvés meghiusításának közös, nemzeti érdeke, a mi pártjaink között megteremteni, fájdalom, csak igen ritka esetben tudott.

Pedig a mostani osztrák támadás sikertelensége és kudarcza gyönyörű bizonyság rá, hogy a szilárdság és az egyöntetűség a nemzetnek kiváló szolgálatot tehet. Íme: az osztrákok minden dühöngése, toporzékolása és fogcsattogtatása hiába való erőlködésnek bizonyult. Mert a magyar kormány nem ijedt meg tőle és a magyar delegáczió ebben a kérdésben fölül tudott emelkedni a pártszempontokon. Az osztrákok még csak annyit se tudtak elérni, hogy harczot támaszszanak a megállapodás körül és azt kérdéssé tegyék, mert Hieronymi kijelentette, hogy a megegyezés, mely a magyar ipar érdekeinek végre érvényt és igazságot szerzett, kész dolog és erről többé vitába bocsátkozni nem hajlandó. Ha az osztrák delegátusoknak ez a megegyezés nem tetszik, ez az ő dolguk, de magán a szerződésen többé ők nem változtathatnak.
Nyilvánvaló tehát, hogy ez a konfliktus az igazság győzelmével, a magyar érdek megvédésével végződött.