Arany Tanárúrról tisztelettel

Nem sok író találkozik a világirodalomban, kinek élete oly tökéletes összhangban volna költészetével, mint Arany Jánosé. S a mi családi életét illeti: szebb, nemesebb, tisztább, gyöngédebb viszony a család tagjai között alig képzelhető, mint az Arany-családé volt.

Arany Jánost 1857 őszén láttam először, mikor mint vidéki kis diák Nagy-Kőrösre kerültem az V-ik osztályba. Ő volt az, a ki a latin nyelvből megvizsgált, hogy megállom-e helyemet az V-ik osztályban. Végtelenül szelid, barátságos modorával még a félénkbe is bizalmat, bátorságot öntött.

Azután tanárom lett. A tanórákon kivűl gyakran láttam kis kertjében, melyet az iskola udvarától egy deszkakerités választott el, s mi e kerités nyilásain át néztük nagy tisztelettel, a mint arra sétálgatott, vagy fáival babrált.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek,

Mondja egyik szép versének az elején. Hogy jeles költő, azt tudtuk mindnyájan; de hogy mekkora költői nagyság, arról nekünk, tanulóknak, természetesen nem igen volt tudomásunk. Bálványunk Petőfi volt, a kinek kiadatlan forradalmi verseit, az „Apostol„-lal együtt, nagy buzgalommal másolgattuk le, melyeket Arany gyűjteményéből kaptunk meg, fia, Laczi révén.

A mint hogy a fiatal kor legkedveltebb költője Petőfi fog maradni, minden időkön keresztül. Arany már ekkor, - mint így visszatekintve jól tudjuk – meg volt törve; s tudjuk, hogy a lelki megtöröttséghez testi betegség is járúlt.

Mi tanulók nem igen értettük az ő csendes, méla szomorúságát; de tiszteltük rendívűl. Szemeiben csak nagy ritkán csillant meg, egy-egy tréfás megjegyzésnél, a humor derűje. Arczszíne a sárgásba játszó volt, úgy hogy egészen ráillett, a mit néhány évvel azelőtt „Aranyaimhoz” czímű versében írt:

Isten hozott, sápadt fiúk!
Szinünk, nevünk úgy is rokon.

Befelé nézett, mint szoktak azok, a kiknek gazdag benső világuk van, ellentétben a gyakorlati élet embereivel, a kik mindig kifelé, a zsákmány után néznek, hogy sokszor szinte kidülled a szemük. Az özvegy Toldiné falusi kúriájának leírásában Arany magára is gondolhatott, mikor irja:

"Mert úgy vala a jó ősi ház kiszabva,
Úgy látta helyesnek, a ki helyben hagyta:
Hogy soh’ se bámúljon országba, világba,
Nézzen, igaz bölcsként, befelé, magába."

Szemein kívűl szép kajla bajusza volt egyik fő dísze. Óráira rendkivül pontosan járt; nyugodtan, csendesen jött s épen úgy távozott. Dorgáló szavát három év alatt soha sem hallottuk. Egyszer aztán nagyon megunta Nagy-Kőröst és a tanári katedrát; ott hagyott bennünket a fővárosért, s az érettségi vizsgán már nem ő kérdezgetett s nem ő itélte oda a Tomori-aranyakat, hanem a jó Szilágyi Sándor. Kőrösi lakása nem áll többé; lerombolták, hogy az iskolaszolgáéhoz ragaszszanak.

Gyakran láttuk Aranynét is, az ambituson vagy az udvaron szorgalmatoskodva, vagy gyermekei után nézve; mindig tisztán, bár egyszerűen öltözve. Ő volt a ház lelke, mindnyájok gondviselője; egy kiválóan okos, erős gyakorlati érzékű, jó háziasszony, a ki nagy áldozatokra is kész volt azokért, a kiket szeretett. Férjének igazi őrző angyala. Bizonyára csak ritkán adott alkalmat ennek az ilyen hangú megszólításra:

"Oh ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szeliden, nézz mosolyogva;
Férfié az élet gondja."

S alkalmasint sokkal gyakrabban érezte a férj azt, a mit az „Itthon” czímű költeményében mond:

"Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hüvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe;
Vágyom én e nyájas körbe,
Itt, enyelgő kis családom
Közt van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban;
Itt örökké csillagos van."

---

Igen, mert a gondos, szerető, hű élettárs mellett ott volt a két szép gyermek, „a barna Laczi s a szőke Juliska.” Ez utóbbi kis termetű, de igen kedves arczú, életpiros, eleven szép leány volt. Különösen szemei voltak szépek, beszédesek. Mély kedély, játsziság, humor tették nagyon vonzóvá. Jókai egy kis rajzában pompásan megörökíté, milyen remekül játszott, az ő kőrösi látogatása alkalmával, egy az ő novellájából rögtönzött darabban.

Valamint atyja, egy a maga nemében páratlanúl gyöngéd, finom művecskében, mely Arany hátrahagyott művei egyik kötetében jelent meg a melynek czíme: „A kis Juliska elbujdosása.” Dédelgetve szerette mindenki a baráti körben. Nem hiába volt kedvencze atyjának. Szíve kegyeltje, míg élt, s gyógyíthatatlan búja, miután fiatalon meghalt.

Ha Juliska kis termetű volt, annál hosszabb vala a fiú, a barna Laczi. Igazán barna, de szép, férfias arcz, rendesen komoly magaviselettel, de beszédében már ekkor felcsillant a humor s szivesen vett részt akármi pajkos csinyben. Ha nem versengett is az elsőségért, jó tanuló volt, az elsők között, s jó pajtás. A későbbi ember igen sok vonása megvolt már akkor benne, csak az iró hallgatott.

Volt nekünk egy önképzőkörünk, de a tagok nem igen akartak dolgozni. Azért egy gyűlésen elhatároztuk, hogy minden tag köteles legalább egy dolgozatot benyújtani az év folytán. Egyszer érkezik be egy 3-4 soros dolgozat ezzel a tartalommal: „Nagy volt a szárazság a faluban, két hónap óta nem esett eső. Összeült a kupaktanács, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. Nagy vita után elhatározták s protokolumba is vették, hogy essék az eső.”

Felbontottuk a jeligés levelet, hogy megismerjük a szerzőt, a ki nem átallotta ami határozatunkat kicsúfolni. Kisült, hogy azt a „dolgozatot” ketten csinálták: Arany László és egy jó pajtása, ki most nagy tekintélyű kuriai biró a fővárosban (s ott van a mandátumok birái közt is). Úgy látszik, a későbbi időkre tartogatták erejüket. Az egyetlen művészi hajlama Arany Lászlónak ekkor, tudtommal az volt, hogy flótázgatott. Hogy később mivé fejlett, mi lett belőle, az el volt mondva e lapokban is, másutt is, elég korai halálakor.

És Piroska! a gyászszal együtt született, a finom idegzetű, eleven, fogékony leányka; öregapjának leánya helyett öröme és vigasztalója; kiről annyian, annyi szeretettel gondoskodtak s igyekeztek neki boldoggá tenni az életet: s a halál ujja letörte ifjan, váratlanul, fejledező reményei közt, legszebb korában. Mindez oly mélyen megható.

Az ő és anyja utolsó napjainak, halálának rajza, papirra vetve a testvér, a nagybátyja által nem sokkal a második veszteség után, annyi megkapó vonást tartalmaz s a maga egyszerűségében és igaz voltában oly szép, tanúlságos és felemelő, hogy olvasása nem csak gyönyörködtet, de vigasztal is.

S az, a ki e szép és boldog családi körből egyedül maradt fenn: Arany László özvegye, Szalay Gizella. 1875-ben keltek egybe; frigyük szerelmi házasság volt s mindvégig az is maradt. Ritka szép pár voltak fiatal korukban, a mely fiatalság náluk szokatlan hosszan tartott. A férj magas, daliás alakjával, szép, hosszúkás magyar arczával, kifejező, kissé merengő barna szemeivel: minden asszony tekintetét magára vonta; a feleség alacsonyabb, üde, mosolygó, bájos arczával: a férfiakét.

A merre mentek, mindenütt utánuk néztek. És otthon, a házi tűzhelynél, a jó barátok meghitt körében, hol a magas miveltségű lélek fénye világitott s az őszinte, becsületes magyar szív melege melegített mindenkit: ott volt igazán teljes és egész boldogságuk.

A családból most már csak ő él egyedül: férjének, apósának s a többieknek emlékét kegyelettel, hiven ápolva. Szép és nemes feladat, talán a legnemesebb a földön: szeretteink emléke mellett kegyelettel áldozni. Már a régiek is tudták ezt s törvénynyé tették. Mi, keresztyének, szivünkben hordjuk e törvényt; s bizony boldog az, a ki méltóknak emlékeinél méltóan áldozhat.

B.F.