Lehet, hogy mire ezek a sorok nyomtatásban az olvasó elé kerülnek, odalent a szerb határon már a golyók tüzes zápora omlik és véresőtől lesz sárosság a talaj, de lehet az is, hogy – a béke napja kezd derengeni fölöttünk. E pillanatban, mikor írjuk ezeket a sorokat, nehéz, fekete felhők borítják el az eget és minden lélek tele van feszültséggel és izgalommal. Hirek nyargalnak a levegőben, a melyek szinte biztosra mutatják a háborúnak közeli és kikerülhetetlen elkövetkezését: de a természetben is látunk rá példát, hogy az ég tökéletesen elborúl, a merre a szem néz, felhők erdeje gomolyog, dörgés is hallatszik, villámlás is fénylik, minden úgy fest, mintha rögtön ránk szakadna a zivatar és – egyszerre csak oszlásnak-foszlásnak indul a felhősereg, kibukkanik a nap fényes ábrázata és kiderül az idő, a nélkül, hogy egy esőcsepp is lehullott volna.
E pillanatban még nincs kizárva, hogy a háborúval is így leszünk. Még kiderülhet az ég és a béke napjának barátságos arcza mosolyoghat reánk. Mindenesetre szívből kivánjuk, hogy így legyen. A diadalmas háborúnál, illetve a bizonyos győzelemnél is többet ér a meg nem zavart béke. Mi nem szomjazzuk a szerbek vérét és nem is valami nagyon tüzel bennünket a dicsvágy, hogy ennek az izgága kis názciónak a mellére tapossunk. Az ellenség nem egészen méltó hozzánk és a harcz eredménye, ha még oly kurtán és alaposan elbánnánk is a nagy szájú, de kis öklű ellenséggel, semmi esetre se ér föl az áldozattal, a mit tőlünk a háború pénzben és vérben követelne.
Ismételjük tehát, hogy a háborút – bár a kimenetele nem lehet más, mint Szerbiának véres bukása, letipratása, sőt valószinűleg teljes pusztulása – mi nem kivánjuk. De bizonyos, hogy a dolgok alakulása nem tisztán mitőlünk függ. Kettőn áll a vásár. Az ugyan teljesen lehetetlen, hogy Szerbia megverjen bennünket, de hogy megveresse magát általunk, ahhoz meg van a hatalma. Ha ő háborút akar, akkor nekünk is verekednünk kell, mert hiszen az erősnek nem kötelessége, hogy a gyöngétől megrugdostatni engedje magát, csak azért, mert az – gyönge. Ha Szerbiának az a vakmerő hóbortja támad, hogy a mi homlokunkon akar kólót tánczolni, akkor nekünk nem az a kötelességünk, hogy odatartsuk a homlokunkat, hanem az, hogy – leüssük mind a két ficzánkoló lábát.
E pillanatban úgy áll a dolog, hogy rá leszünk kényszerítve erre az operáczióra. A szerbek őrjöngése még egyre tart. De ez nem zárja ki azt, hogy az utolsó pillanatban – ki ne gyógyuljanak belőle. Mert legyünk tisztában vele, hogy a szerbek nem a maguk borától részegek. Az italt, a mely mámorossá teszi őket, az orosz kéz önti a poharukba, nyílt és titkos biztatások alakjában. Nagy kérdés azonban, hogy ez az ital nem fogy-e el abban a pillanatban, mikor az oroszoknak nem csak igéretet, hanem – vérti is kellene önteniük a szerbek kupájába. Mikor tettre, harczra, mérkőzésre kerülne a dolog.
Mi úgy nézzük a dolgot, hogy ebben a pillanatban rögtön üressé válik az orosz hordó. A háborúra való kedv Szentpétervárott kétségtelenül megvan, de a háborúhoz nem csak kedv kell, hanem – erő is. Oroszország pedig ma még, jó egynéhány esztendeig, erőtlen. Japán rettenetes nagy eret vágott rajta. Maguk az idősebb orosz tisztek nyiltan hangoztatják, hogy ma egy háború, olyan hatalommal szemben, mint Ausztria-Magyarország, és a velük szövetséges Németország rettenetes szerencsétlenség lenne Oroszországra. A mi kitünően fölszerelt hadseregünk a hatalmas német hadsereggel egyesülve nemcsak az orosz hadsereget verné meg, hanem olyan erőt képvisel, a mely előtt semmi más európai hatalmi csoportosulás meg nem állhat. Már pedig Németország ismételten kijelentette, hogy a melyik pillanatban Oroszország ellenünk megmozdul, mint hű szövetségesünk, egész erejével ráveti magát a támadóra és attól se ijed meg, ha Francziaország az oroszok segitségére menne. A mire azonban Francziaország egy csöpp kedvet se mutat.