Park-kultúránk

A főváros tanács keserű panaszszal fordul a közönséghez és panaszának a keserűsége teljes mértékben érthető. Arról van ugyanis szó, hogy a lakosság egy bizonyos rétege – főként az, a mely a főváros legújabb és legnagyobb nyilvános parkjában, a Népligetben szórakozik – egyáltalában nem tanusítja azt a kiméletet és megbecsülést, a melylyel minden – nem is művelt, csak jóravaló és egészséges lelkű ember a maga gyönyörűségének és a közvagyonnak tartozik.

Vandál módon tarolják a ligetet, tépik a lombot, a virágot, sőt még azokat a vastáblákat is elpusztítják, a melyeken a virágok és ültetvények neve áll. Erre a barbárságra nincsen mentség és bizonyára nem vigasztalás az, hogy a lelkeknek, az erkölcsöknek az az eldurvulása nyilatkozik meg benne, a melynek ez a kertrombolás, virágtiprás nem egyetlen jelensége. Vannak, a kik úgy érzik, hogy ez is hozzá tartozik az öntudat „ forradalmához”, a mely nem csupán a népliget virágait gázolja le, hanem tobbzódó kéjjel tapos össze más virágokat is.

Ismételjük: mentségét ennek a szégyelni való, durva és kegyetlen rakonczátlankodásnak nem tudjuk. Momentumokat azonban, a melyek némileg magyarázni tudják, már inkább találunk. Ilyen például az, hogy a főváros multja bizony nem igen iskoláztatta a lakosságot abban, hogyan kell a fával, virággal szemben viselkednie. Egész a legújabb időkig alig volt hely, a hol alkalma lehetett volna magát a viselkedés fegyelmébe belégyakorolnia.

Ligetünk, közkertünk, parkunk nem volt annyi, a mennyi egy ötödrész ekkora városnak elegendő lett volna. A lakosság egy nevezetes rétege tehát olyan sivárságban élt, a mely ebben a most fölpanaszolt viselkedésben megnyilatkozik. De nem ez az egyetlen lélektani magyarázata e jelenségnek. Egy régi igazság is érezteti benne a maga feszítő erejét.

Tudvalevő, hogy nem csupán az alkalom szüli a tolvajt, a túlságos ellenörzésnek is megvan a maga ellenható ingere. Ha a liget, a sétahely, a nyilvános park, köztulajdon: legyen csakugyan az legalább egy bizonyos mértékben.

Őrizzék a fát, a virágot: de minden fűszálat vasrácscsal körülvenni bizonyára túlzás. Hasztalan kert a kert, ha ott is csak kövön, kavicson járhat az ember. A párisi nagy parkokban a gyöp szabad, minálunk, a ki a fűre lép, már tilosba lépett. Valamivel több szabadságot kell adni az embereknek, akkor talán kevésbé fogja ingerelni és vonzani őket az, a mi nem szabad.