Operaházunk huszonötéves jubileuma

Szeptember 27-ikén hétfőn, lesz huszonöt esztendeje, hogy a magyar dalszinházat vagy dalműszinházat, hivatalos nevén: a Magyar Királyi Operaházat, díszelőadással felavatták. Csakhogy ezt a háromórai fényt és gyönyörűséget legalább tizenkét évi komoly és fáradságos munkának kellett megelőznie!

Azok a férfiak, a kik a király s az ország bizalmából döntöttek a felett, hogy hol és melyik terv szerint épüljön az operaház, s a munkálatokat vezették — megérdemlik, hogy nevüket ma is hálásan emlegessük: a bizottság elnöke báró Podmaniczky Frigyes volt, intendáns és a fővárosi közmunkatanács alelnöke; Országh Sándor volt az előadó, ismert, sokat szereplő férfiú, miniszteri tanácsos; a belügyminisztériumot Ribáry József miniszteri tanácsos képviselte; az udvarmesteri hivatalt Szupp Ferencz várkapitány; a székesfővárost Gerlóczy Károly alpolgármester; a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletet Weber Antal hirneves műépítész: a közmunkatanácsot Szumrák Pál középítési felügyelő; a Nemzeti Szinházat, mint a hol 1837 óta a magyar operaelőadások folytak, a drámai igazgató: Szigligeti Ede, halála után pedig Erkel Sándor operai igazgató.

Ismeretes, hogy az akkor is nagy, de nem épen szép Budapest legnagyobb és legkevésbbé rokonszenves kerületét, a Terézvárost, a kereskedelem és ipar proletariátusának lakóhelyét, a nagy gróf Andrássy Gyula miniszterelnök kezdeményezésére merész császármetszéssel az egyenes iránya után Sugár-utnak nevezett széles palotasorral osztották ketté 1873 óta.

Ebbe szögellett a Hermina királyi herczegnőről elnevezett jókora tér, dísztelen zsibárupiacz, (egyik háza német színházul szolgált); a nevezett bizottság ezt a teret vásárolta meg egy millió koronán a dalszinház telkéül. Az új, nagyszabású művészi intézet tervére hirdetett pályázaton hat nagynevű mester vett részt; győztes köztük Ybl Miklós lett (a Szent István bazilika, a budai királyi palota és várkert-bazár tervezője).

Voltaképen az épület jubilál most, de ennek ma is helytálló régi ismertetését lemásolni: nem tartjuk helyénvalónak. Az épület felől a szak- és a közvélemény nem változott huszonöt év óta: homlokzata a román stil egyik derűs remeke — ha akadnak, a kik zsúfoltságot vetnek szemére: oka az, hogy az építő, tervező művésznek nem állt rendelkezésére olyan széles terület, a minő például a bécsi udvari operáé.

Viszont a bécsinek homlokzata, ha nagysága imponáló is: számos egyforma kettős ablakával sokkal józanabb, kevésbbé eszthétikus hatású, prózaibb, semmint olyan magával ragadó művészet hajlékához illik, a minő az opera. A Magyar Kir. Operaház belső falainak műmárványa nem kevésbbé díszes, mint a bécsinek valódi márványa; a mi lépcsőházunk kisszerűbb, de azért nem kevésbbé szép. Lotz, Feszty, Vastagh, stb. falfestményeire meg épen büszkék lehetünk. Egyetlen megállható kifogás: az, hogy az épület minden nagysága mellett is, nem elég nagy.

Már 1840 táján, mikor hatásvadászó, fényesebb kiállítású nagy operákat még egyáltalán nem adtak a Nemzeti Szinházban: drámairók és szinészek, versenyt a kritikával, hevesen kikelnek az „elnemzetietlenítő” opera, a külföldi zene csábító, bódító hatalma ellen - benne a zsenge magyar szinműirodalomnak és szinjátéknak halálos ellenségét látják és üldözik.

A színigazgatók azonban a pénztár szempontjából kénytelenek voltak az operaelőadásokat fentartani és irigyelt fizetésű külföldi énekeseket és énekesnőket játszatni, mert a szinház csak a dalművekre telt meg; Pest gazdag polgársága annyira német volt, hogy a magyar szinielőadások nyelvét meg sem értette, drámáért a német szinházat látogatta, a melynek azonban szép opera-előadásaival Nemzeti Szinházunk operája nem egyszer versenyzett.

Hozzánk is jöttek külföldi művészek (tánczosnők is), a német szinházhoz inkább bécsiek, hosszabb szerződéssel is. Szinte örökös ostromállapot volt a magyar drámai és operai művészet között; a koronázás után föllendült fővárosi élet melege lassan-lassan megérlelte a két ellenségeskedő szinházi műfaj különválásának eszméjét. Már 1866-ban „Lohengrin”,később, 1880-ban, a „Névtelen hősök”, sőt 1883-ban „A nürnbergi mesterdalnokok” - erősen kikívánkoztak a Nemzeti Szinház szűk köretéből.

(Az Operaház szinpada 957 négyzetméter; ez már teljesen alkalmas, hogy a „Mesterdalnokok” végjelenetének óriási néptömegét befogadja, vagy az „Istenek alkonya”, sőt „Sylvia” vagy más balett befejező tableaujának távlatával elkápráztasson.)