|
Thaly Kálmán - 1839-1909
Thaly Kálmán országgyűlési képviselő, a függetlenségi párt oszlopos tagja, miután élete programmjának utolsó pontján, a kurucz hamvak hazahozatalát is végrehajtotta, miként Mikes Kelemen akkoriban, utoljára maradván az ajtót becsukni és most már semmi egyéb dolga nem lévén, meghalt, vagyis utána érkezett a fejedelemnek s bizvást jelentheti:
- Ott vagyunk, a hol voltunk, mikor fölséged fegyvert fogott. Csakhogy akkor még fölséged a Vereczkei szorosnál állott, most pedig a kassai dómban fekszik. A gépek és a stréberek kora ez. A gép annyit ér, a hány lóerejű. Az államférfi annyit ér, a hány ember követi – vagyis a hány szamárerejű. A gyenge stréber annyit ér, mint a hatalmas pártfogó, a kihez a csónakját kötötte. A kis emberek keresik a hatalmasokat, mert azoknak az ereje az ő karrierjük a hatalmasok pedig keresik a kiserejűeket, hogy ezekkel növeljék a maguk erejét az előre való csörtetésre.
Mindenki a más erejével akar boldogulni. S a bizantinizmusnak ilyetén orgiái közt, ebben a lázas sürgés-forgásban messziről feltűnik Thaly Kálmán, a ki egy holt fejedelemnek udvarol.
Mint poéta kezdte karrierjét, lassan-lassan átcsapott tudósnak, történetbúvárnak, vagy csak ő hitte azt, hogy átcsapott, alapjában mindég poéta maradt, mert szivével irta a történelmet.
II. Rákóczi Ferencz volt a bálványa. Vele, udvarával, csatáival, embereivel foglalkozván, valóságosan kiásta azt a kort. Szilánkot szilánkra hordva a levéltárakból, a hol búvárkodott, egyszer csak előttünk állott a magyar szabadságharczok legszinesebbike. Szinte újra véltük hallani a tárogatót…
Nem volt voltaképeni történetiró, a ki objektiv szemmel nézi az eseményeket, kevesebb volt, erős pártember, belső udvari diák, a ki szépíti a fejedelem hibáit, kevesebb volt a történetirónál, vagy a hogy veszszük, több, mert annyira beleszeretett ezekbe a kurucz alakokba, úgy odatapadt lelkével az „ő felsége” minden erényekkel fölékesített személyéhez, hogy azt a nagy rokonszenvet és lelkesedést, a mit ő érzett iránta, át tudta önteni az egész magyar nemzetbe.
Valóságos csodát művelt. A Rákóczi-kort visszahozta, újra elővarázsolta – csak a fejedelem cosnjai voltak még kivül. Ő maga már bennünk élt. Kibányászván a gazdag anyagot, mint a persa öbölben a kihalászott kagylókra a hogy rajokban tódulnak a keleti gyöngyök keresői, egész csapat iró rárohant a Thaly könyveire. Herczeg Ferencz szinpadra vitte „Ocskay”-t, Jókai Mór „Szeretve mind a vérpadig” és „A lőcsei fehér asszony”-ban támasztja fel a gyönyörű daliás időket.
Endrődi Sándor átdolgozza a kurucz korszak dalait. Ép úgy szállja meg az országot újra a Rákóczi-láz, mint hajdanta. Az Akadémia által kitűzött szinpadi pályázatoknál a szinműveknek háromtizede bizonyosan Koncz Mártonról szól, a Bercsényi vérköpős molnárjáról, ki prófécziákat mond a seregnek s kit Habakuknak nevez a fejedelem leveleiben. Nem a Habakuk hibája, hogy még eddig sem sikerült belé lelket fújni. Thaly Kálmán, míg a Rákóczi-kort apránként kiemelte elsárgult papirokból, poros leveles-ládákból egy tündöklő egészszé, - üres óráiban már több mint harmincz éve képviselő is volt. Láttuk őt a képviselői padokban, hallottuk felszólalásait, hires feleseléseit annakidején Fejérváry honvédminiszterrel, mindig a labanczot paskolta, a hol lehetett itt is, de ez csak olyan pótélete volt neki, hiszen eljárt az Akadémiába, a Történelmi Társulatba, részt vett a pártélet napi hullámzásaiban is, alapjában azonban a Rákóczi-korban élt ő, nappal irásaiba merülve s éjjel álmában bizonyára ott őgyelgett ő a fejedelem szobáiban, Vay urammal, Ráday Pál uram kanczellárral, ostáblát játszva, vagy Jánoky Zsigmond udvarmesterrel és Ottlyk Györgygyel disputába keveredve.
Nekem egyszer azt mondta: „Mihelyt fejemet leteszem, mindjárt köztük vagyok.” A valóságban annyira köztük élt, hogy a mimikrielmélet alapján föl is vette a hajdani kuruczok alakját, torzonborz feje, kuruczos bajusza, járása, tartása egy polgári ruhába öltözött kurucz brigadérosra vallott.
Mikor aztán a Rákóczi-kor ki volt aknázva, lelkének még egy vágya volt: Rákóczi hamvait hazahozni. Ez lenne működésén a korona. Agitált, kapaczitált, lelkesített, panaszkodott, de nem ment a dolog. – Bécsben nem akarták. Még a hol rebellisektől is félnek Bécsben. Gutta cavat lapidem. Thaly nem hagyta abba, szivós volt a maga akaratában, nyakas kálvinista, a kit az eredménytelenség nem lankaszt, inkább aczéloz.
Egy belső hang is ösztönözte, mintha a túlvilágról szólna: „Verjed csak dobosom, tábori dobosom!” Végre ez az akarata is betelt. Egy szép napon, melynél, ha még járna a kuruczkorbeli híres lőcsei kalendárium, bizonyára ott pompáznék a kabalisztikus C. V. (a mit Bercsényi „Curutz Vincit”-nek magyarázott) bejött Rákóczi királyi pompával, szüleivel, udvara egy részével. Nem temetés volt az, de diadalmas bevonulás. Egy krisztusi legenda mondja, hogy a kis üdvözitővel együtt nőtt annak a köntöskéje (ámbár ezt a szabók el nem hiszik), úgy nőtt a Rákóczi-nimbusszal a Thaly Kálmán tekintélye. Hova-tovább egyre tiszteletteljesebb szemmel nézték honfitársai ezt az éplelkű, nemes jellemű magyar tudóst, ki egy ideálnak élt.
A dicsőségesen végzett irói munka bizonyos patinával vonta be mint politikust is s bár soha sem akart lenni egyéb, mint Rákóczi diákja, a hogy magát előszeretettel nevezte, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a legutóbbi évben pedig a belső titkos tanácsosi méltóságot is megkapta. M-th K-n |