A palócz népművészet

Nagy dolog megállapítani a palóczság határait. Annyi bizonyos, hogy ugyanazon kiejtéssel beszél Heves, Nógrád, Gömör vármegyék népe, de átterjed ez a nyelvjárás keleten Abaujba, Borsodba, délen le a Mátra alá, sőt Pestmegyébe a főváros tövébe, Rákospalotáig, nyugaton a Vágig.

Kiejtését megőrizte ez a nép, a mely bizonyára a honfoglaló magyarság egyik törzse lehetett, talán a kunok közül való, a kiket az oroszok paloveczeknek, palóczoknak neveztek, s a kik Edu vezérrel a Mátra tájékát szállották meg.

Mert a Mátra környéke, meg a szomszéd Nógrád a palóczság közepe, az bizonyos. A többi helyeken lassan lemond régi szokásairól, elhagyja viseletét, de itt még ragaszkodik hozzá. Hogy lassan kiforgatja őket is régi formájukból a haladó kor, az Amerika-járás, az előre látható; annál inkább sietnünk kell megmenteni népies művészetük emlékeiből mentől többet.

Ezeket a néprajzi sajátosságokat kutatva, a középkori templom-építésen kell kezdenünk. Mert bár a román és csúcsives izlés nemzetközi stilusok voltak, mindenütt hozzáalakultak a földhöz, a mely befogadta őket. A város művészete ősidők óta átszivárog a faluba. Örök folyamat ez, a mely időnként megújítja a nép művészetét.

A palócz templom őse a kereszténység első századaiban a fatemplom volt, ép úgy, mint a hogy a palócz házak legrégibbjei fából vannak, mert hisz azon a vidéken sok az erdő még most is, hát még régebben.

Kár hogy e templomokból egy se maradt meg; elpusztutította őket az idő, s hogy fából építsék az újat, annak útját állta bizonyos szeméremérzés, a mely kőből való hajlékot kívánt az Isten imádására. Pedig hogy e fatemplomok ügyes alkotások lehettek, mutatják a haranglábak, azok a hatalmas fatornyok, a melyek kivált református templomok mellett maradtak meg.

A XVIII-ik század legfőbb stilusa, a mit XV. Lajosénak szoktunk mondani, szintén erősen érezteti hatását. Kivált a házak díszitésein találkozunk ezzel a Sajó és Rima völgyén, a módosabb falvakban, a hol az utcza felől oszlop, vagy pálmaforma törzsek emelkednek, melyek gazdag virágzatban végződnek. Az udvar felé pedig széles oszlopos tornácz fut végig. Mindezek a formák rendkívül becsesek a mi építészeink számára is.

A nagy házak mögött ugyancsak keresnünk kell az olyan régi palócz faház egy-egy düledező példányát, a milyen teszem azt a Vajda Gergelyé Horkán. Ebben a házban a ház – már mint a lakószoba – ad helyet a tűzhelynek, kemenczének és butoroknak is. Olyik helyt benne emelkedik a tűzhely felé a boldoganyá-nak nevezett oszlop, talán a pogány vallás egy maradványa, mert amint a régiek mondták, imádkozáskor a gyermeket ennek fordították. A házba a pitvar-on jutunk be, e megett van a komora.


A milyen egyszerű volt a régi ház, annyira ékes volt a benne lakók öltözete, kivált az asszonynépé. Tar, Hasznos, Maczonka népe majdnem oly szinesen öltözik, mint a mezőkövesdi matyók (a kiket én kiejtésük után nem tartok a palóczok közé valónak). Kivált a fejdísz az, a mely több részből áll s felépítése nagy gonddal megy végbe.

A ház berendezéséből a butor nem a nép munkája s nem is jellegzetes eléggé; hanem a szuszék vagy szekrény, a buzás láda igen czifra. Csak némely erdős vidéki falu késziti, de igen el van terjedve. Gazdag díszitésének szülőanyja a vaskörző meg a kés. Ezeknek bemetszéseiből áll elő a legváltozatosabb és soha sem ismétlődő rajz.

A fonás és szövés még kedves munkája a palócz asszonynak. Feldolgozzák a maguk termesztette kendert, de némelyik, a ki finom, puha vásznat akar szőni boltból is vesz pamutot. A szövés ornamentikája jórészt geometrikus, de van – természetesen a technika kivánta egyszerűsítéssel – virág, sőt ember és állat is benne.

Gömörsiden láttam frizt összefogózó gyermekekből; babásnak mondták ezt a mustrát, vagy pádári gyermeknek. Szépen szőnek Nagy-Bátonyban is. Himezni már nem tudnak oly szépen, mint régibb időben, a mikor a nemesi kuriák asszonyai tanították a falu leányait. Ilyen régi, még 1700 táján készült hímzésekben igen gazdag a kőrsöi és berzétei református egyház.

Magyaros renaissance díszités látszik ezeken. A későbbi gyapjúhímzéseken aztán magyarosabbá, népiesebbé válnak a formák. Ma már elhagyták a gyapjúhímzést, ép úgy mint a csipkeverést s a keresztöltéses himézést csinálják leginkább. Hasonló volt a sorsa az agyagművességnek. Régebben a XVII. században, a mint a jegyzőkönyvek bizonyitják, Rimaszombaton czéhbeli iparosok csinálták ónzománczos eljárással eggész 1800-1820 tájáig.

Ekkor térnek át a leöntésre az engobe technikára s lassan a falu kezébe megy át ez a mesterség. Azok között a faluk között, a kik fazekaskodnak, a legnagyobb csoport Licze, Melléte táján van. Igen rátartósak a tudományukra. A mikor a liczeiek szekérrel mentek az új plébánosukért, földhöz vagdalták az összes edényeit.

- Majd csinálnók mi különbet, hisz az egész falu fazekas. – Alig tudta megmenteni a porczellánjait. Ennek a vidéknek a fazekasa sokat czifráz. Vagy ecsettel irja meg az edényeit, vagy szarvacskákból csurgatja ki a festéket, vagy horgos bádoggal metszi be a diszitő vonalat. Emberfejű kancsóra is akadtam a palóczságon, de azt még a múlt század közepén csinálták.

Szóljunk végre azokról a dolgokról, a melyeket házon kívül csinál a pásztorember vagy kerülő, magányosságában. Az ilyen faragásokban leggazdagabb Nógrád déli fele. Innen valók az ólomveretes karikásnyelek, melyek formái annyira emlékeztetnek a góthikára.

Némelyiken ott a gazdája neve, vagy csak a kereszt mutatja, hogy vallásos ember, meg a balta, hogy erős férfi kézben volt. Krisztust faragják meg a gyufatartóra is, meg Dánielt az oroszlánokkal stb., nem úgy mint Somogyban, a hol vadászt, szarvast meg pásztort faragnak az ilyenekre. A merítőnek is szép a formája, a mi ott szokott lógni az erdőt járó ember tarisznyáján. És a hány, annyiféle, mert a népbeli ember nem ismétli a czifrázást, nem is állapítja meg előre, csak úgy jut eszébe munka közben.

Gróh István