Nemzetközi impresszionista kiállítás a Művészházban

Ezernyolczszázhetvenháromban Párisban a fiatal festők képkiállításán egy tájkép az „Impreszsziók” nevet viselte. Egy élczlap munkatársa erről a képről az akadémikusoktól eltérő fiatalság gárdáját impresszionistáknak nevezte el. A név, melyen találó volta miatt épen a kigunyoltak kaptak leginkább, megmaradt, s egyik legjobban gunyolt, másrészt leglelkesebben védett jelszavává lett a képzőművészeti törekvésnek.

A jövő műtörténetírója nyilván ezzel a névvel fogja a művészetnek egy még napjaikban sem lezárult korszakát jelölni. Az epigonok, kik régen halott nagy mesterek, eltűnt korok formavilágát festik, kik környezetüket régen elmult világfelfogások és művészi érdeklődések szemüvegén át nézik, nem adtak az emberiségnek semmi újat, csak a régi nagyszerűnek halvány s a nagy egyéniségek varázsától megfosztott utánzatát; modort, de nem lelki élményt.

Minden kornak megvan a maga művészi világfelfogása, megvannak meglátásának, művészi kifejezésmódjának szigorú keretei, törvényszerűnek látszó sajátosságai, különösen évszázados távolságból tekintve, midőn az egyéniségektől tarkított ingadozások jobban áttekinthetők, midőn a régi irányok haldoklása, újabbak keletkezése inkább megkülönböztethető.

Megvolt ez a zárt szigorú formavilága a görög művészetnek, a renaissancenak, a baroknak, végtelen pregnánsan kidomborodva a rokokónak is. S korunknak ne volna? Csak abból a tőkéből élhetünk, melyet előző évszázadoknak munkája hordott össze, a nélkül, hogy azok vállán állva egy új s ép oly karakterisztikus művészeti irányt alkossunk, mint azok tették? Ezt az impresszionista mozgalom adta meg korunknak.

Vajjon mit jelent azonban az impresszionizmus? Csak jelszó-e, mely mögött egyéb összekötő kapocs nem rejlik, mint az, hogy a legkülönbözőbb s egymással heterogén irányzatok szövetsége, lázadás az epigonság ellen? Vagy pedig van valami belső egyénisége, mint a romantikának?

Vajjon teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül feltűnt jelensége-e művészi életnek? Vagy pedig vannak szálai, melyek a multba nyulnak vissza, mint a legtöbb újnak látszó, tényleg pedig csak új erőre kapott emberi életjelenségnek?

Az impresszionizmusnak van belső egysége, s vannak messzire, évszázadokra visszanyuló. vele rokon előzményei. Az, a mit irányuk jellemzésére követői hirdettek, hogy nem akademikus szabályok alapján, hanem szubjektív egyéni meglátásuk után, a természetes látáshoz visszatérve akartak festeni, ha közelebb hoz is e kérdéshez, csak annyit mond, a mit minden nagy művészet addig is megtett, hogy a korszerűségen belül egyéni is törekedett lenni. Ez csak reakczió, mely nem felel meg arra a kérdésre, hogy miként?

Az új, a karakterisztikus, a mit az impreszszionizmus megteremtett, az hogy az emberi látásnak oly oldalára helyezte törekvési sulyát, melyet az addigi festészet vagy egyáltalában nem, vagy csak elvétve törekedett visszaadni, iránynyá épenséggel nem emelt. Vonalak, körvonalak, színfoltok, mozgás, a levegő s a szinek összeolvadása, a fény mindent feloldó s összefoglaló hatásai, együtt adják látási képzeteiket.

A festészet hangsulya a modernek fellépéseig ezek közül azon volt, mely inkább az érzelmi abstrakczió, mint a közvetlen látás eredménye: a vonalon. Lassan a szín is önállóbb eleme lett a festésnek, de fényt, levegővel itatott színeket s színekkel itatott levegőt nem adott is, a kép kompozíczió volt, a szín, a fény csak többé-kevésbbé járulékos elemek.

Ezzel szemben az impresszionisták elsősorban a fény, a levegő, a színek összeolvadó játékának költői akartak lenni, annak a szavakkal soha meg nem közelíthető, elemeire nem bontható fénylő szinbenyomásnak, melyet egy napsütötte mező, egy fák alatt rezgő árnyékok és napsugaras fényfoltok váltakozásán átlibegő, színes női ruha kelt.

A vonalkompozíczió, melyet az akademikus festészetben a szinek járulékosan töltöttek ki, az impresszionistáknál háttérbe szorult, vagy néha teljesen el is maradt. Míg a régi festészet alakjait óvatosan a kép közepén törekedett elhelyezni valami geometriai figura alakjában, addig a modernek szinimpreszszióik hangsulyát helyezték oda, látszólag nem adtak semmi egységet, a miért sok támadás érte is őket, pedig az egység megvolt: a fény, a levegő fátyolának kompozícziójában.

Így egység keresésében azután ismét egy változás állott be festésük módjában, új botrányköveül a megszokást kedvelőknek: a nagyvonalu festés,a szinfoltok ábrázolása a keserves fáradtságot adó s épen azért annyira becsült detailfestéssel szemben. Az ő törekvéseik elérésére nem volt szükséges fonalról fonalra megfesteni egy csipkegallér szálait, egy birka gyapját.

Büszkén hivatkoztak az újítók arra, hogy az ő festési módjuk inkább megfelel a látás módjának; az emberi szem első pillanatra tényleg nagy egységet lát, kép, melyet egy tájról látunk, nagy vonalakat, nagy szinfoltok összetétele. Büszkén hirdette tehát, hogy az ösztönszerű látást, melyet az értelem nem bontott még szét elemeire, annak illuzióját csak az ő modorukkal lehet megközelíteni. Így szerezték azután a naturalista elnevezést.

A fényhatásoknak, a vibráló levegőnek ábrázolása festésük technikáját is módosította. A palettán elkevert, simán, porczellánosan felrakott szinek intenzitása nem elégítette ki őket. Így jött létre a széles ecsettel való festés, a darabos festékfelrakás, a szineknek keverés nélkül egymás mellett való használata, melyek a complementár szinek törvénye szerint azt a színt adják bizonyos távolból nézve, mint a mit a festő régi időben keveréssel nyert. Ezzel a technikával, mely összes újításaik között talán a legnagyobb felháborodást keltette, oly világító, oly levegőt lehellő képeket lehetett festeni, mint azelőtt soha.

Ha pedig a szín, fény levegő összefonódó fátyola a modernek ideálja, akkor könnyű megértenünk azt, hogy a mult század második fele mért Velasquezt. Rembrandtot, Turnert, s napjain legutóbb mért Grecót ünnepelik, mint a mult festészetének legnagyobbjait, mert bennök látják az ő törekvéseiknek első hordozóit. Menjünk ki egy napon a Szépművészeti Muzeumba s nézzük meg Greco ott függő képét, s látni fogjuk, hogy bátran fel lehetne függeszteni az impresszionisták kiállításán.

A mozgalom Francziaországban támadt, Turnerre, Velazquezra támaszkodott. Óriási hatással volt hirdetőire a japán fametszeteknek a hetvenes években beözönleni kezdő művészete, mely azóta megtanította Európát arra, hogy a karakterisztikus ábrázolásra a rajzban a nagy vonal, az aquerellekben a színfolt sokkal alkalmasabb, mint a manicziózus kézimunka.

Jelszavai a mozgalomnak sokszor naivak voltak, művelői között tulzók akadtak, kik az eszközt czéllá tették, de ez abból a jelentőségéből, hogy a mi korunk művészi meglátásának, természetérzékelésének egy új formáját adta, hogy az emberiség lelkét egy sajátos új és nagy formavilággal gazdagította, nem vontak le semmit.

Ennek a mozgalomnak áttekintése Magyarországon, hol nyilvános gyűjteményben kevés a nyoma, majdnem lehetetlen volt, azok, a kiknek sorsa nem engedte meg a külföld felkeresését, vagy rosz háromszinnyomatokra, vagy a mi róla még kevesebb fogalmat ad, czinkográfiákra voltak utalva, melyek épen azt nem adják, a mi e képeken a lényeges: a fényt, a színt, a levegőt.

A „Művészház” igazgatóságának, különösen dr. Rózsa Miklósnak buzgóságából fővárosunk közönsége most ritka s ki tudja, mikor megújuló tanulságban gyönyörködhetik: egy kiállításban, mely a franczia impresszionizmus majdnem minden fázisából s majdnem minden nagy mesterétől hoz egy-két képet.

Megismerteti s összehasonlításként hozza a magyar impresszionisták egynéhány képét, bemutatja a mozgalom néhány külföldi és magyar ősének alkotásait, franczia metszetekkel parallel japán fametszeteket is bemutat, illusztrálni akarván a japán művészet nagy hatását.

Manet és köre: Monet, Renior, Degas, Raffaello, Boudin, Sisley, Pizarro jól vannak képviselve. A nagy ellentétet a multtal szemben Monet ülő női alakja, s talán még inkább Manet őszibaraczk csendélete ábrázolja. Képzeljünk e kép mellé egy hasonló tárgyú németalföldit, s azonnal látni fogjuk a festői kifejezésmódnak óriási megváltozását.

Carriére, Toulouse-Lautree, Forain, Steinlen, Puvis de Chavanne, Cézanne, Van Gogh, Denis, Gauguin kiállított képei mind egy-egy fázisát, nagy egyéniségét jelentik a franczia impresszionizmus történetének, s ki ne látna szívesen Goya, Delacroix, Daumier, Courbet, Diaz, Monticelli képeket, ha a kapocs, mely őket a modernekhez füzi, nem érdekli is. Különösen Monticelli képeire ügyeljünk, kit csak a legutóbbi évtizedekben kezdtek érdeme szerint méltányolni.

És magyarjaink? Megállják helyüket még e nagyok társaságában is. Munkácsynak mind a három képe, de különösen tájképe bámulatosan jó, hiába, ő vázlatain s tájképein, midőn lelkét sem nagy kompozicziók vágya, sem müncheni emlékei le nem nyügözték, a legnagyobb. Paál László, Szinyei Merse, Mészöly Géza, kivel kora oly igazságtalanul bánt, méltó ősei a magyar mozgalomnak.

Az élők, a küzdők, kik annyi gúnyos kaczajt, mellőzést arattak, míg elismerés, lelkesedés lett részük, mind kiváló s jeles alkotásokkal szerepelnek. Ferenczy, Iványi-Grünvald életet, napfényt sugárzó képei, Strobentz finom légies árnyalású képe, Vaszary diszkrét szinpompája, Mednyánszky borongós lelke, Katona Nándor képei most is csak úgy visszhangot tudnak bennünk kelteni, mint a midőn először láttuk őket. Rippl-Rónai József, ki talán a legtöbb vállvonogatást aratta, szintén kitünő képekkel szerepel.

Egy kis mellékszobában japán fametszetek láthatók. Érdekes megfigyelésre adhatnak alkalmat, hogy látszólagos egyformaságokon, nemzeti egységükön belül mily nagy egyéni s korkülönbségeik figyelhetők meg Hokuszai és Utamaro képein.

A kiállítás a legújabb törekvésekről sem feledkezett meg. Egy mellékteremben Klosofszkynak két dekorativ jellegű igen jó képe látható. Mit szóljunk azonban Picasso és Kernstock itt függő képeihez? Vajjon ez volna a jövő művészete? Ha az volna, akkor ez az irány a művészet visszatérését jelentené oda, a honnét kiindult, ősrégi mozaikok, középkori kodexfestők modorának művészi eszményeihez. Az a mozgalom, mely épen a naturalizmust tűzte ki jelszavának, bennük annak ellentétévé, stilizálássá vált.

A legnagyobb meglepetése a kiállításnak az, hogy ezt a gazdag anyagot kizárólag magyar gyűjtők állították ki, önzetlenül nyujtva a közönségnek valóban ritka műélvezetet. A gazdagon illusztrált katalógus, mely in usum delphini készült, sok hasznos útmutatást nyújt bevezető értekezéseivel.

Végül ismét az hangsúlyozzuk, hogy a ki csak a festészet után érdeklődik, ne mulaszsza el e kiállítás megtekintését, mely bármely, a mienknél sokkal hatalmasabb művészi életet élő, nagyvárosban is feltünést keltene tárgyának érdekességeivel, anyagának gazdagságával.

Farkas Zoltán.