Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csöndes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észrevette,
Hogy szempillámon köny rezeg
S "hová gondoltam" kételkedve,
Szelíd mosolylyal kérdezed.

Hová gondoltam? Isten tudja!
Jő s elröpül a gondolat -
Mint a vándormadárnak útja,
Felhős, felhőtlen ég alatt.
Vándor darú a végtelenbe,
Száll s elnyeli a távol ég....
- De tedd csak hű kezed kezembe,
Megmondom: mire gondolék?

Csak arról gondolkoztam, édes,
Ha majd napunknak fénye vesz,
Melyünk jut majd előbb a véghez,
A sír partján első ki lesz?
Mert fogjuk legerősebben bár
Egymás kezét egész uton:
A végponton az egyik nem vár,
S ott hagyja társát, jól tudom.

Mert látni téged sírba rogyva,
Tudom, hogy túl nem élem én.
Homályos árnyán temetődnek,
Mint hattyúé hal el dalom...
- De hogyha én halok előbb meg:
Mi lesz belőled angyalom?

1889. augusztus 7.