Meghalt Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán
1847-1910

Isten magyar erdejének büszke ékessége kidőlt. A fejszés halál egy rettenetes csapása leterítette a törzset, mely csodákkal volt megáldva. Megáldott a csodával, hogy negyven esztendőkön végig télen és nyáron örökké virágban és gyümölcsben álljon.

És megáldatott a csodával, hogy a mi virágot termett, az soha el ne hervadjon; a mi gyümölcsöt termett, annak mosolygó szine, édes íze és zamatja örökké frissen maradjon. De maga a fa már többet nem terem.

Ha a mindenektől tudott igazat mondván, el is mondjuk, hogy ez ujság fehér papirosa volt az, a mire ez áldott fa legtöbb termését hullajtotta, fájdalmunk nem oly vakmerő, hogy az egész magyar erdőnek, az egész nemzetnek gyászát és veszteségét a mi gyászunknak és veszteségünknek hirdessük.Milliók sokaságának közepén állunk lehajtott fejjel és lelkünk nehéz szomorúságával Mikszáth Kálmán halálának árnyékában.

Csak egy pár hete még az élete dicsőségének hordtunk bokrétát és koszorút, a hódolat selymével átkötve az öröm virágaiból. Mikor ott láttuk a nemzeti lelkesedés forró viharzásában a boldogság fényével szemén, ajkán a boldogság áradó szavával, ki hitte volna, hogy az öröm, a melyen áll: Nébó hegye?

Hogy míg tekintete meghatott könyjének páráján át az Örökkévalóság Városának nézésében fürdik, aranykupoláinak és gyémánt tavainak látásán ittasul, homlokát ama dalos szellők hullámai simogatják, már mögötte áll a halál fekete fátylas asszonya és már előre nyújtja két kezét, hogy pilláit lecsukja és örökre szemébe zárja e dicsőséges, ez utolsó látomást.

De így végeztetett, És mi csak a magunk sorát sirathatjuk. Amaz álmodott világok gyönyörűségének elvesztésén bánkódhatunk, a melyek sírba sülyedtek, mielőtt még megteremtődhettek. Mert ő, a ki eltávozott, már több volt, mint a mi elsiratni való. Magyarországnak nagyobb halottja mint Mikszáth Kálmán, nem lehetett.

De kevésbbé, mint Mikszáth Kálmán, e földön meg senki se halhatott. Ő a maga világát itt már örökkévalóvá tette. Még azt is, a mi neki testi köntöse volt csupán. Mert ha az az ember, a ki Mikszáth Kálmán volt, vonásait viselte, szavait mondotta, álmait álmodta és elmesélte, már el is fáradott, már sírjába le is feküdt, a halhatatlanság őt újra alkotja.

Húsnál és csontnál erősebb anyagból a legszilárdabb érczből. És odaállítja majd az élet közepébe úgy, a hogyan ez ő hozzája méltó. Márványoszlop büszke magasságába. Föléje a nyüzsgésnek. Föléje a zarándok seregnek, a mely hódoló, meghatott és csodálkozó tekintetét rája emeli. És föléje a muló századoknak is, a melyek egymásra tornyosodván, nagyságát és egymás nyomába lépvén örökkévalóságát mérik.

A magyar erdő még tele lesz az élő meséinek susogásával, elhullajtott virágainak örökké friss illatával akkor is, mikor már régen föld leszünk a földben, mi, a kik őt sírjához kisértük lehajtott zászlóval, a gyászfátyolos dob tompa, szomorú pörgetésével sirván el, hogy fejünknek koronája lehullt.