Gronow kapitány anekdotái

Az anekdota, jó magyarúl adoma, e latin szóból ered: inedita :a mi annyit jelent, hogy kiadatlan, még nem ismert, új. Igazi értelme szerint történet, s merőben különbözik az élczből, a tréfától, a bohóságtól. Az anekdota: valóság, s ha értékben alatta marad is a történelmi okiratnak, még sem érték, sőt becsesség nélkül való a történetíró számára sem.

Mert az anekdota, ha ér valamit, élénken szokta jellemezni azt, a kiről szól, élénkebben, a mint a krónikák. Az anekdota az élet mozdulata a történelem kővé vált alakjain. Ezért kapósak és feledésbe nem menők a történelem anekdotái: mert örök emberi vonásunk az, hogy az elmultakban is az ragad meg bennünket leginkább, a mi az élet elevenségével hat reánk.

Nagy Fülöpöt, Makedonia királyát is sűrűbben emlegetik híres példázatáról, melyet az aranynyal megterhelt szamárról mondott, mint a fókiszi szent háborúról. Az anekdotának forrásai, szerencsére, kiapadhatatlanok.

Újabb meg újabb lelőhelyei rendszerint azok a néha jelentéktelennek látszó följegyzések, emlékiratok, naplójegyzetek, s régi levelesládák kincsei, melyekről sokszor nagyon hosszú idők elmultával pattan le a titok pecsétje. És becsesek szoktak lenni az ily inediták, ha az, kinek tollából erednek, ismert, közelből néző és ítélőképességgel megáldott megfigyelője volt kora szereplő vagy vezető embereinek.

Az anekdotaírók ez érdekes fajából való Gronow kapitány, egy sokat látott és tapasztalt elmés angol világfi, ki végig harczolta korának legnevezetesebb háborúit, küzdött 1813-ban és 1814-ben a spanyol és délfrancziaországi csatatereken s utóbb Wellington herczeggel Waterloonál: megismerte mindig a fegyverek zörgése közt is az embert.

Európának viharos évei után pedig majdnem fél évszázadon át eleven tényezője és elmés, sokszor gúnyos megfigyelője volt nemcsak az angol, hanem a Párisban és Rómában viruló nemzetközi társaséletnek is.

Közben, kedvtelésből s látszik minden során, hogy csak a maga mulattatására, nem pedig a nagy nyilvánosság számára, följegyezgette azt, a mit látott, a mit érdekesnek, jellemzőnek vagy furcsának talált eseményekben, kalandokban gazdag életének változatai közben.

Följegyzéseit ép ez a frisseségök és közvetetlenségök teszi különösen igézetessé, s nincs mit csodálni rajta, hogy most midőn szinte félszázaddal írójuk halála után bevonulnak a nemzetközi irodalomba, figyelem és feltünés köszönti őket.

„The Reminiscences and Recollections of Captain Gronow, being Anecdotes of the Camp, Court, Clubs and Society at the Close of the last war with France”, - ezzel a czímmel jelentek meg ez anekdoták. A kapitány előkelő család fia lehetett. Etonban neveltették s már ifjúkori emlékei közt találni egy érdekeset arról, hogy Shelley, a nagy poéta, ki iskolatársa volt, hogyan oldott kereket Etonban egy ökölviadal közben.

Természetes, hogy az oly világlátott férfiú mint ő, kinek szeme első sorban a furcsaságokon akadt meg, - de azokat aztán jól meglátta! – más szemmel nézte korának nevezetes és ünnepelt íróit, költőit is, mint a többi ember. Lord Byronról azt beszéli, hogy lefekvéskor bőrpióczába csavarta híres fürtjeit. Övé a felelősség az itt következő anekdota hiteléért is.

A költővel néhanapján el szoktak évődni asztaltársai. Byron egyszer azt mondta, hogy nem szereti látni, mikor a nők esznek, mert elveszti hitét a légiességökben. Midőn pedig sarokba szorították volna, kénytelen volt bevallani, hogy főképen azért nem szeret nőkkel egy asztalnál ülni, mert mindig őket szolgálják ki előbb s nekik jut a csibének szárnyarésze, a férfiaknak pedig nem marad más, mint a czombja, meg a többi kevésbé ízes falat.

Nem egy mulatságos anekdotát mond el kapitányunk az angol parnasszus több más nagyjáról is. Följegyzi, hogy Sheridant hogyan csufolják ki parlamenti választói a lompos ruhája s a vörös orra miatt.

„Felgyújtaná orrával az alsóházat”, - elménczkedett az egyik; a másik meg kortesnótára gyujtott, melynek az volt a nagyon kevéssé elmés foglalatja, hogy a whigek szine kék, ellenben a jelölt úr képe és orra vörös és sok portoitól meg a pálinkától, és sherryvel van tele a koponyája.

Moore Tamás, a dalok költője sem volt szegény furcsaságban és angol kíméletlenségben. Midőn Párisban járt, nagy tisztelettel vették körül a francziák. De meghívásaikat csak válogatva fogadta el. Mindenek előtt súlyt vetett reá, hogy vendéglátó gazdájának elsőrangú konyhája legyen. Döntő súlylyal esett a latba az a kérdés, hogy van-e szakácsa az illetőnek, vagy csak vendéglőben rendeli-e meg ebédjét?

Kitünőek-e borai s közvetlen forrásból valók-e? E kérdéseket ünnepélyes komolysággal szokta felvetni s csak akkor fogadta el a meghívást, ha kielégítő választ kapott reájok. Előzetes értesülést szokott szerezni mindig a többi meghívottnak szellemi kiválóságairól és előkelőségeiről is.

Azonkívül pedig elengedhetetlen föltételül kötötte, hogy csak angol szó járja az asztalnál, mert semmi sem boszantotta úgy, mint az, ha valamelyik vendég kedvéért a francziát modották ki a társalgás nyelvéül az asztalnál.

Érdekes és mulatságos dolgokat lát meg kapitányunk a negyedik György korabeli London társadalmában. Főképen a klubba járó urakat, a játékosokat meg az uzsorásokat ejti horogra. Ismeri a derék Scott kapitányt, ki „egészen kifogástalan és tisztességes módon” négy milliót nyert pharao és makaó játékon.

Lord Spencer és Fitzpatrick tábornok eljátszották már az utolsó garasukat is, de aztán kölcsönpénzen még is szert etettek a játékasztalnál egy-egy milliócskára. Amaz idők legelőkelőbb játékszalonja a Chockfords Club volt, melynek tulajdonosa, egy volt halkereskedő, néhány év leforgása után huszonnégy milliónyi vagyonnal vonult a magánéletbe.

E veszedelmes ház vendégei közt napról-napra megfordultak London leghíresebb és legelőkelőbb férfiai, a diplomáczia kiválóságai, köztük olyanok, mint Talleyrand herczeg, Pozzo-Borgo gróf, nagy Napoleon kérlelhetetlen ellensége, Esterházy herczeg. Alava tábornok. A remek vacsora ingyen járt ki a vendégeknek s a terített asztal főhelyén oly alakok díszlettek, mint lord Bulwer és Disraeli.

De azért a klub tekintélyes férfiai közé számították az uzsorásokat is, mint a híres King, a kiről feljegyzi Gronow kapitány, hogy termeiben s lakomáin megfordultak vendégül a birodalom legfőbb rangú uraságai is.

Kedves és mindenki fölött eredeti alakjai voltak London tizenkilenczedik századbeli társaságának az ifjú dandy-nép. Többnyire csinos, elmés, mindig szeretetreméltó, itt-ott mulatságossá váló ifjak. Közülök a szép Brummel, alacsony, kispolgári származása ellenére, kedves ember volt IV. György királynak s állandó vendége asztalának.

E divatos ifjú urak legköltségesebb passzióinak egyika – tessék elképzelni! – a fényesre kefélt lábbeli volt. Brummeltől megkérdezte valaki, hogy mitől fényes a czipője. A mire a híres dandy őszinte szívvel így felelt: „Bizony mondom, alig győzöm már a drága suviszszal! Koldusbotra juttat. Önnek megsughatom: inasom a legdrágább pezsgővel keveri.”

Gronow kapitány a napoleoni háborúk után megfordult Rómában is, és megismerkedett a számüzött Bonaparte-család tagjaival : Napoleon tragikus sorsú anyjával, a Madame Mére-rel, Hortenzia királynéval és Napoleon Jeromossal.

Bejáratos volt madame de Girardin szalonjába s oly nevezetes irodalmi egyéniségekkel ismerkedett meg ott, mint Balzac, Sue Jenő, kit a legtökéletesebb világfinak mond s „valóságos Szardanapalnak az életörömök élvezetében”; mint az anekdotákból soha ki nem fogyó Dumas pére és Slaél asszony.

De kapitányunk ennyi hiresség láttára sem tagadhatja meg magától, hogy meg ne tegye róluk csipős megjegyzéseit. Madame de Staélt „olyan legénynek” tartja, ki képes egy álló éjszakán át ugyanazt a témát űzni-fűzni, s elmondja, hogy Talleyrand egyszer arra a kérdésére, hogy: „Mit tenne, kedves barátom, ha most én a vízbe esném?” – azzal vágott vissza, hogy: „Oh, madame, hiszen kegyed bizonyára kitünően úszik”.

De Gronow kapitány nem csak gunyolódni tud. Meghatóak azok a sorai, melyekkel csodált hadvezére. Wellington herczeg nagyságára vet egy-egy világító sugarat. Napoleon azt mondotta Wellingtonról, hogy többet köszönhet a szerencséjének, mint a szerencse neki. Gronow kapitány egészen más szinekkel szolgál arczképéhez. Imádja nemeslelkűségét.

Talleyrand, Fouché és a tulzó royalista párt néhány főpapi tagja azt ajánlotta neki, hogy fogassa el és lövesse főbe Napoleon császárt, ki akkor Rochefortban tartózkodott. Kérték és sürgették, hogy engedje át használatukra az optikai telegráfot, hogy kiadhassák a megfelelő parancsokat. De Wellington nem hajlott szavukra. Ezuttal is, mint mindig, igyekezett féken tartani az udvar boszuszomját, mely áldozatául szerette volna látni nemcsak Napoleont, hanem híveit is.

Nem érdektelenül igazítják helyre Gronow feljegyzései Wellingtonnak szálló igévé vált híres mondását, melyet állítólag Waterloonál mondott: „Bár éjszaka volna már, vagy jönnének a poroszok!” Gronow elbeszélése szerint Wellington, csatalován ülve, az ütközet közben megkérdezte Stanhope ezredestől, hogy hány óra van. Stanhope azt mondotta, hogy négy óra mult husz perczczel; mire a herczeg azt felelte: „Akkor enyém az ütközet. S ha itt lesznek mihamarább a poroszok, vége a háborúnak is!”

Befejezésül olvassuk el még ezt a nehány sort, melyet Gronow kapitány jegyzett fel a nagy hadvezér végtelen egyszerűségéről: „A waterlooi győző maga borotválkozott, maga kefélte ruháját s csak azt sajnálta, hogy nem tisztogathatja sajátkezüleg a csizmáját is.” Ő, ki megnyerte korának legnagyobb csatáját, s megtörte egy világhódító hatalmát örökre és helyrehozhatatlanul!