Meghalt Tolsztoj (1828-1910)

Az a visszhang, melyet Oroszország nagy fiának halála világszerte keltett, kétségtelenné teszi, hogy a mai emberiség legnagyobb szabású szelleme tűnt el ez élőiből, melyet olyan hívságosnak tartott, annyiszor megtagadott és a mely elől önmagába, a saját misztikus lényébe menekült.

Az egyetlen igazán monumentális alak, a ki közöttünk élt, az egyetlen világ-szellem, a kiben az egész emberi nem fájdalma, kétsége, nyughatatlansága vált testté, az egyetlen egy, a melyben a világnak milliónyi változatossága a maga örök állandóságával és szoros kapcsolataival tükröződött. Ez volt nekünk, mai nemzedéknek. Tolsztoj.

Mór régóta eltávozott elölünk, nem bírtuk követni abba a zordon élet-tagadásba, a melybe elhúzódott s hatásától mégsem tudtunk megszabadulni. Gondolata külön úton, az emberiség törekvéseitől, vágyaitól, egész kulturájától eltávolodva, sőt vele szemben fordulva haladt; csak sejtve néztünk utána, de azért folyton utána néztünk, nem bírtunk sem közömbösen, sem ellenségesen tekinteni reá, mert mindig éreztük, hogy valamennyiünk lelke legmélyén, az öntudatlan érzések rétegeiben élnek azok a kérdések, a melyeket ő fölvetett és valamenynyiünk számára nyitnak örvényeket azok a feleletek, melyeket talált.

Elméje a legelemibb alapproblémák, az élet értelme és czélja, a kultura értéke, az erkölcsi értékek tájékán járt s a kulturában csak félig bennélő, lelkileg csak lazán belekapcsolt orosz ember közvetlen szemléletével gondolta újra azt, a mit az emberiség már rég végérvényesen elintézetnek tartott, a mi azonban tulajdonképen inkább csak el van födve évszázados kultura ráhalmozott gondolat-rétegeivel, örökölt eszmék, belénk nevelődött előitéleteink, lemondó belenyugvások törmelékeivel.

A feleletek, melyeket ezekből a rejtelmes mélységekből felhozott, megdöbbentők és csüggesztők, de érezzük, hogy ha talán nincs is meg bennük az emberi élet nagy kérdéseinek végérvényes elintézése módja, de bizonyára megvan bennük a lehetséges elintézési módok egyike.

Abban van Tolsztojnak fő-jelentősége, hogy az ember gondolatát, a mely könnyen elmerül a világ változatos sokféleségének szemléletébe s elveszti a minden tüneményt egységbe foglaló nagy kapcsolatok tudatát, befelé, az emberbe magába, a maga lelkiismeretébe fordította. Hiába gyönyörködött e világban, e világnak szinességében és gazdagságában, a magad emberi alkotásainak bámulásában, — elkábíthatod érzékeidet, elmédet, szivedet, de mégsem tudod, ki vagy, mi végre jöttél e világra a mit jelent neked ez a szó: élet.

Nézz magadba, lásd meg a benned kavargó zűrzavart, fordulj el attól, a mit életnek, kulturának, világi bölcsességnek neveztél és mint egykor az Ember fiának egyszerű tanítványai, lépj közvetlen, személyes közösségbe Istennel és a természettel. Ezt kiáltotta az emberiségnek Tolsztoj s ezt fogadta a maga élete alkotó evéül is. Elfordult az élettől, a természethez közvetlen közelségben élő jámbor parasztok felé fordult, a kiknek egyszerű gondolatát nem idegenítette el a kultura az anyaföldtől.
Művészetünktől elmenekült a természetbe, irodalmunktól a magányos elmélkedésbe, filozófiánkból az evangelium egyszerű mélységű igéibe.

Az orosz embert jellemző megcsömörlés vezette kietlen magányába. Teljesebben kiélte azt az életet, a mely a kultur-ember előtt kitárul, mint bárki más. Élvezte a fiatal, vagyonos arisztokrata vidám, léha életét, az udvari élet fényét, látta a csatatér minden borzalmait, megismerte a szerelem s a családi élet örömeit, merített a művészi alkotás kínnal vert gyönyöreiből. S mindezt a képzelhető legteljesebben, mert szemének a látás, elméjének a megértés olyan fejlettsége adatott meg, mint nagyon kevés embernek e földön.

Gondoljunk csak a Háború és béke gazdagságára s akkor fogalmunk lesz róla, hogy mekkora teljességben fogta fel Tolsztoj agya azt, a mit az élet nyújtott neki. Mindez azonban csak csömört keltett benne kiváncsisággal, vágygyal rohant bele ifjan az életbe, meg akarta ismerni egészen, hogy megismerje vele a saját czélját, értelmét s minden csak természete mélyében élő kétséget fokozta benne. A hitet nem találta meg sehol, mert hiányzott belőle a hitre való képesség.

A szkepticzizmus már gyermekkorából hozta magával. A szkepticzizmustól, a mindenben való kételkedéstől jutott a nilihilizmusig, mindennek tagadásáig és innen a miszticzizmusig, az evangelium egyszerű hitében való elmerüléséig. Nagy regényei és kisebb elbeszélései szkeptikus, majd nihilista korának termékei utolsó korszakának, melyet misztikus kommunizmusnak nevezhetnénk, harmadik nagy regényét, a Feltámadást köszönhetjük.

Ide, utolsó állomására már nem tudtuk ki vetni. Mindeneket meglátó és mindeneket kapcsolatba hozó szelleme arra volt berendezve, hogy felfogja és visszaadja a világunk elébe tűnő képeit; a mint az absztrakcziókhoz jutott, nem fogott fel semmi mást, mint vallási közhelyeket. Végső önmagába merülése önmagába sülyedés volt, a melyből csak akkor tudott kiemelkedni, ha irói lángelméje emelte. Utolsó nagy regénye is, melynek tartalma zavaros vallási eszmélkedés, részleteiben tele van csodálatos irói szépségekkel.

S ezen a ponton jutunk el Tolsztoj lényegéhez. Első sorban mégis iró volt, a kit a konkrét valóságok, az életnek szemléleti képei ragadtak meg legjobban. Az absztrakt gondolat is érzékelhető formában, természeti képben, emberi alakban, vagy életből vett jelenetben nyilatkozott meg előtte s ezen a módon is hat a többi emberek gondolkodására. A míg ebben a körben maradt, fel tudta fogni a dolgok legrejtettebb értelmét, az egymástól legtávolabb eső jelenségek titokzatos kapcsolatát.

A Háború és béke alakjainak roppant tömegével, a társadalom minden körét befoglaló sokrétűségével, a benne kifejlésre jutó helyzetek úgyszólván végtelen változatosságával úgy hat ránk, mintha az egész emberi élet volna egy cselekvényben összefoglalva, olyan egységben, a melybe belefut minden részlet, a legjelentéktelenebb és a legjelentékenyebb egyaránt. Itt mindig érezzük azt a következetességet, a mely összetartja a millió és millió részletre oszló világot.

Itt olyan szellemet látunk, a mely be tudta foglalni, magáévá tudta tenni mindazt, a mi befoglalható és magáévá tehető. Az evangeliumról irott kommentárban s egyéb hasonló irataiban ellenben következetlenségeket, gondolatbeli eltévedéseket találunk, - egy az absztrakcziók iránt érzéketlen nagy elme sajátságos elbotlásait.

Tolsztoj, a vallásbölcsész csak különösség volt, a milyet az orosz élet igen sokat produkál. Ez megszünt lenni Tolsztoj halálával. Tolsztoj az alkotó művész ellenben az emberi szellem leghatalmasabb képviselőinek egyike volt s meg fog maradni beláthatatlan időkig. S ebben a minőségben fog hatni az emberi gondolat fejlődésére. Regényeivel fordítja elménket önnön lelkiismeretünk felé s tanít megalkotni a világhoz való viszonyunkat.

Regényeivel rázza fel lelkünk mélyén szunnyadó érzéseket, ösztönöket és indulatokat, szétbontja elemeire és újra összealkotja egész belső világunkat. Ezek a regények merőben azzal, hogy komor részrehajlatlansággal, szenvedélytelenül és fölényes igazsággal szemünk elé állítják az életnek képeit, arra kényszerítenek, hogy újra állást foglaljunk a magunk életével szemben.

Ez az állásfoglalás Tolsztojnál a világi élet értékeinek tagadása, de az a fájdalmas vonaglás, melyet e tagadás mögött látunk, arra figyelmeztet, hogy maga Tolsztoj sem fordult el közönynyel, visszavágyás nélkül az élettől és annak minden szépségeitől. Őt szellemének sajátságos alkata beleszorította ebbe az elfordulásba. Mi csodálattal nézünk utána és visszafordítjuk arczukat az élet felé.

Schöppfin Aladár.