Molnár Ferencz vígjátéka a Vígszínházban. Molnár Ferencz vígjátékának sikerétől nem kell beszámolnom, az egész város visszhangzik tőle. A testőr szerzője korlátlanul uralkodik a budapesti közönségen, a mely őt egészen kivételes módon szereti, mint a színpadon eddig senkit. Ez nem nyilvánul csupán csak tapsban és telt házban; ez az a szeretet, a melylyel a közönség maga magát szereti.
Ebben a szeretetben van magamegértés, művészi élvezet és tehetségimádás. Csudák történnek. A Vígszínház közönsége teljesen elfelejti, hogy mit keres ő és szokott kapni a Vígszínházban, és maga magának örül. Többé-kevésbbé világosan érzi, hogy gazdagabban hagyja el a színházat és hogy nem csapták be. Nagy hatás a hatás keresése nélkül. Az igazi művészet ilyet tud eszközölni; az ember magamagával is rendben jó.
A darab végtelenül egyszerű; nem igaz, hogy bizarr, csak eredeti, de oly módon hogy az ember azonnal elfogadja és úgy érzi, hogy a dolog nem is lehet máskép- A cselekmény száraz vázlatából ez nem tűnik ki, ebben csak ennyi foglalhat helyet. A színész (a szereplőknek nincs is nevük a színpadon) szereti feleségét, a színésznőt, de hidegülést vesz benne észre, a mi, tekintve a nő házasság előtti múltját, eléggé aggasztó.
Ez az aggodalom azt a gondolatot kelti benne, hogy egy gyönyörűen felöltözött gárdista képében ostromolni fogja a feleségét és így győződik majd meg, hű-e hozzá vagy sem. Bízik magában, hogy a nő nem fog ráismerni, nem hiába nagy művész. A nő nem is ismer rá és az ostromot csak addig állja, a míg szükséges és illendő. Midőn idáig jutottak, a színész a neje előtt felöltözik gárdistának. A színésznő hamar feltalálja magát, elhiteti a férjével, hogy az ostrom első pillanatában ráismert a gárdistában férjére. Ezt a férjnek el kell hinni, vagy… Nincs vagy. Függöny.
Mit jelent ez a kis mese? Mert a dráma jelent valamit, nem épen valamely elvont igazságot, de jelenti valamely életmozzanat művészi látását és megformálását. Molnár drámája jelenti a színész lélektanát, nem akárkiét, hanem A színészét, a ki egészen egyéni és egészen tipikus, a minek egyeztetése a művészet titka. Ez az a dráma a szinészi élet művészi megformálása. Méltóztassék megjegyezni, ez a darab nem szatira, nem apotheozis, nem kopott frázisok gyűjteménye, nem elmélkedés, nem nyers megfigyelések elhelyezése, nem akarja a filisztert ámulatba ejteni, vagy megbotránkoztatni.
Ilyenek vannak és nem is érdektelenek vagy érdemtelenek. A Molnáréhoz hasonlót azonban nem ismerek. Ez a darab tisztán emberi és művészi, minden él el van távolítva, minden művészivé van gömbölyítve. Tele van megfigyelésekkel, de egyik sincs magáért. Az egész darab magában van, átlátszó a fenékig, de mély, mint az élet.
Egy darab művészi élet. Élő emberek. A legélőbb: A színész. Egészen méltó Liliomhoz és kis cselédjéhez. Ez a nagy dokumentum Molnár Ferencz kivételes drámaírói tehetsége mellett: tud élő embert alkotni. Liliomának szemére hányják, hogy a mennyországi jelenettel elrontotta a darabját. Meglehet.
De Molnárnak kellett, hogy Liliomot élőbbé tegye. És Liliom úgy él, hogy nem lehet élőbb. Érdekes volna egyszer Csortossal eljátszani Liliomot. Csortos kedvéért és a darab kedvéért. Hegedüs bizonyára az érettebb, hatalmasabb művész, de Csortos szerelmesebb tud lenni; a Testőr sikere is a szerelmes színészen fordul meg.